(A Szt. Omobonus templom melletti szent kerület)
A templom melletti szent kerület egyike Róma legősibb szakrális helyeinek. Több történeti rétegben is szentélyek álltak rajta. A későbbi korokban a középkori építmények alatt ez is eltűnt. A szent kerületet 1937-ben találták meg a Capitolium lábánál a Largo Petroselli és a Vico Jugario kereszteződésében. A Vicus Iugarius volt az egyik legrégibb útja Rómának, a városközpontot (Forum Romanum) kötötte össze a Tiberis partjával. A Kr. e. VI. században az út mentén már felépült két templom. A források alapján Fortunának és Mater Matutának szentelték őket.
Templum Fortunae (Fortuna temploma)
Fortuna Servius Tullius védőistennője volt, akinek a városon belül számos szent helyet állíttatott fel. Fortuna alakja itt valószínűleg azonos Tykhé parthenos (Fortuna virgo) alakjával, akinek Varro szerint ezt a templomot ajánlották. Fortuna az etruszk Vortumna istennővel azonos, aki az év és a természet forgását szimbolizálta. Ünnepe egybeesett Mater Matuta ünnepével, június 11-én tartották, amely Fors Fortuna (a kiszámíthatatlan sors) napja is volt.
Templum Matris Matutae (Mater Matuta temploma, A „hajnal anyjának” temploma)
Mater Matuta őshonos itáliai istennő volt, akit a hellenizálódó római vallás Aurórával, a hajnal istennőjével azonosított. Ősi mivoltában Janus Paterrel, aki pater matutinus, azaz a hajnal apja, az új nap, a kezdet istenei voltak. Ebben a funkciójában a kereskedelemhez is kötődik, ő volt az az istennő, aki a navigációért felelős, a hajnalcsillag istennője, aki megmentette a hajósokat a zátonyra futástól. Emellett anyaistennő is, a terhes nők védelmezője, neki ajánlották a Matraliát, az anyák napját, amelyet a rómaiak június 11-én ünnepeltek. Karján gyermeket hordozó nőalakként ábrázolták, mint a hajnal, aki a megszületett új napot tartja. Ez az ábrázolás ikonográfiailag a madonna ábrázolások archetípusa. Kultusza az előkelő nők egyik collégiumához fűződik, akik a közösség gyermekeiért mutattak be áldozatot.
Templomát sokáig a forum Boarium Fortuna Virilis templomával azonosították. A két kultusz szintén összefüggött egymással, de a templomot rosszul azonosították.
A templomok több építészeti fázisát is meg tudjuk különböztetni.
A templomok közös podiuma és szoros egymáshoz tartozásuk a kikötők kettős szentélyeit idézi. Ilyen nemzetközi szent kerületek Pyrgi, Locri vagy Samos „nemzetközi” piacain is előkerült. A legkorábbi időszakból azonban csak egy templomot tudtak feltárni.
A szent kerületen belül talán Mater Matuta kultusza volt a korábbi keletű. A legkorábbi leletek még csak oltárt tudnak kimutatni, ami arra utal, hogy a kultusz régebbi, mint a templom, vagy a templomok építési ideje. A részlegesen feltárt területen találtak egy Kr. e. VII. század közepére–VI. századra datált etruszk feliratot, amely a legkorábbi bizonyítéka az etruszkok római jelenlétének.
A templomok megépítésének korszakai közül az első az archaikus fázis, amit Kr. e. 570-re datálnak. Ennek is két építészeti korszakát különböztették meg. A legkorábbi podiumon állt, és előtte egy áldozati gödör volt. A podium gerendalenyomatai alapján a cella szokatlanul nagy volt, és különleges építészeti struktúrája volt. A cellát fal vette körül, amin belül, in antis, két oszlop tartotta a tetőt. Az épületszerkezet fából, a cellafal vályogból készült.
Az épületdíszek közül több színes, korinthoszi ihletésű terrakotta töredék került elő, ami arra utal, hogy etruszk stílusban ezek díszíthették a tetőt. Kiemelkedő közülük a tympanonon két félig ülő, mellső lábaira támaszkodó párduc egymással szembefordított figurája. A geison sima (syma) részén oroszlánfejes vízköpők, a ferde geisonon pedig terrakotta dombormű, amely jellegzetesen etruszk hatású, egy felvonulási jelent töredéke, ahol lovak és szárnyas lovak húzta diadalkocsik vonulnak egymás után. Emellett számos állatcsont, fogadalmi ajándék, köztük etrusco-korinthoszi vázatöredékek kerültek elő.
A területet Kr. e. 540 körül restaurálták, az akkori épületdíszek már ión hatást mutatnak, attikai és lacóniai kerámia antefixek kerültek elő. Ebből a korszakból egy férfi, talán Heraclés, illetve egy Minervának, vagy Fortuma Armatának (fegyvert viselő Fortuna) tartott alak került elő. A férfialakot Coarelli a ciprusi Héraclés alakjával, a nőit Astartével hozza párhuzamba. Mindkettő a templom tetején csúcs akroterionként állhatott, két lituus formájú akroteriondísz között. A templom tetejének oldalsó akroterionjai szárnyas, ülő szfinxeket formáznak. Különleges az oszlopfők díszítése, az egyiptomi pálmalevél fejezetekre hasonló nyelves levélsor tart egy toszkán párnatagra emlékeztető elemet, amit abacus zár le. A levélsort zsinór fogja össze. A töredék alapján az oszloptest kannelúrázott volt.
Az épület nagysága is megváltozott, a podium a korábbi áldozati gödörig előrenyúlt, és az előtérben már nem két, hanem in antis 2, és ezzel párhuzamosan a cella belseje irányába még két oszlop állt. Az épület még a század végén leomlott, vagy az árvíz pusztította el, és nem állították helyre. Mindez összhangban van az etruszk uralom megszűnésével Rómában. A kereskedelmi korlátozások a Tarquiniusok kiűzése után minden bizonnyal csökkentették a Forum Holitorium kereskedelmi jelentőségét is, és a körzet szentélyei egy időre gazdátlanná váltak.
A köztársaságkori réteg
Csak egy évszázad elteltével építették újjá a kerületet, amikor mintegy négy–hat méterrel megemelték a szintet, hogy a rendszeresen kiöntő Tiberis ne károsíthassa az épületeket. A podium építőanyaga egy XIV–XIII századi bronzkori, kora vaskori falu leletanyagát mutatja. Feltehetően a környékről, a Palatinusról hordták ide a földet, amely megőrizte a korábbi település nyomait. Ezek között olyan kovatárgyakat is találtak, amelyek a görög kereskedők jelenlétét valószínűsítik. A két régészeti korhoz tartozó adat részben a Palatinus legrégebbi lakosságának korára, részben a Kr. e. VIII. században a legkorábbi görög kereskedelmi kapcsolatokra utalnak. Mindkettő rendkívüli jelentőséggel bír a korai római történelem szempontjából.
A közös podium megmaradt, négyzet alakú lett, minden oldalán 47 méter nagyságú, cappellaccióval (egyfajta mészkő) burkolták. Tájolása kissé eltér az archaikus templomokétól, tökéletes észak-déli irányú. A podiumra a homlokzati oldalon vezetett fel lépcső. Ez etruszk-italicus megoldás, szemben a görög templomok mind a négy oldalán felvezető lépcsősorral. Formája talán prostylos (a cellafal előtt szabadon felállított négy oszlop tartja a tetőgerendázatot), vagy sine postico (a templomot három oldalról szabadon álló oszlopsor veszi körül). A templomok oltárai tipikus Kr. e. IV. századi etruriai és latiumi formát, jellegzetes U alakot mutatnak.
A köztársasági újjáépítést Camillusnak tulajdonítják, aki a Veiivel vívott háború után átépíttette a kerületet. Ez Kr. e. 396-ban történt. Egy újabb század múlva, Kr. e. 246-ban Volsinii elfoglalása után Marcus Fulvius Flaccus felújította a padlózatot, Monteverde és Anio tufa lapokkal kövezve, és két új fogadalmi helyet hozott létre az oltárok mentén, valamint egy kör alakú térséget (donario), ahol a városból elrabolt, mintegy kétezer bronz épületdíszt állították ki. Ezt örökíti meg az egyik tufa blokkon talált felirattöredék:
FOLV[IO(S) QF COS]OL D(EDET) VOLS[INIO] CAP[TO] (Marcus Fulvius fia, Quintus consul ajánlotta, miután elfoglalta Volsiniit)
A templom előtt vezetett a diadalmenetek útja a Porta Triumphalison keresztül, ahol elsőként Kr. e. 196-ban állított fel diadalkaput Lucius Stertinius. Róma első diadalkapujának tetejére két aranyszobrot helyeztek.
Utolsó köztársaságkori restaurációjuk Kr. e. 216-ban volt, amikor egy tűz után helyreállították, és Monteverde tufával kövezték újra.
A császárkor
Domitianus és Hadrianus idején építik át ismét. A padló Domitianus alatt travertinből épült újjá. Egyéb helyeken pedig Hadrianus kori téglapecséteket találtak. Ekkor a két templom közé egy négyoldalú diadalkaput emelnek, amelyen keresztül a győztes hadvezérek megkezdték a diadalmenetet.
San Omobono temploma
Ma csak a Fortunának szentelt templom maradványai láthatók, ugyanis a Mater Matuta templom romjain felépült több keresztény templom is. A legkorábbi adat a VI. századra utal, de erősen vitatott. Valamikor 1200 körül egy S. Salvatore in Portico templom, épült a két antik templom helyén, akkor padlózatát cosmata mintával borították. Neve talán a Porticus Octaviára, de még valószínűbb, hogy egy császárkori tabernasorra utal. Az Ospedale della Consolazione kórház egyik kápolnájaként funkcionált. Ezt a templomot 1482-ben átépítették. Egy 1555-ös sztélén a város consuljai állami terültként emlékeztek meg róla, és IV. Pál pápa a római örökség fenntartójaként tetszeleg. 1575-ben a területet a szabócéh szerezte meg, és egy új templom épült, amelynek orientációja az előzővel ellentétes. S. Omobonónak, a szabók védőszentjének szenteltek. Szent Omobono egy XII. századi kereskedő volt, aki a szabóknak tett adományokat, hogy azok felruházzák a szegényeket.
Egyhajós templom, ötszögű apszissal. Az apszis fölött aprócska kupola áll. Festményét Pitro Turini festette.
Szisztematikus ásatásaira 1959-ben, 1961-1962-ben, 1964-ben, 1974-1975-ben, 1977-1979-ben, és 1985-1986-ban is kíséreltet tettek, de a magas vízállás miatt csak részleges eredményekre jutottak. A legutóbbi ásatások 2010-ben kezdődtek, és azóta is folynak Professor Nicola Terrenato, a University of Michigan professzorának vezetésével, és Róma város, valamint a Calabriai Egyetem támogatásával. Speciális segítséget kapnak a Museum of London Archaeologytól, akik a víz alatti feltárások specialistái. A project ezen részét Alison Telfer vezeti, akinek az elmocsarasodott londoni lelőhelyek feltárásában szerzett tapasztalati jelentősen segítik a munkát.
© T. Horváth Ágnes