Domus Regia

Királyi palota, amely egyike a Forum legősibb épületeinek, s amelynek építését Numa Pompiliusnak, Róma második királyának tulajdonítják. A Vesta templom, az Isteni Caesar temploma és Antoninus és Faustina temploma között helyezkedik el.

Numa felépíttette, de sohasem lakott itt. A királyok elűzése után a királyság funkcióit megosztva a rex sacrorum lakhelye lett. Amint azonban az ő hatalmuk is csökken a pontifex testületével szemben, a köztársasági korban a pontifex maximus háza volt, bár az adatok erre kissé ellentmondásosak, tudjuk, hogy ők a domus publicust is használták.

Az épület belseje három helyiségre tagolódott. A legnagyobbnak megtalálták a tufa padlózatát, ami a Sulla utáni időkből származik, s ez alatt egy alépítményt szintén szürke tufából, ami viszont a nagyon korai időket őrzi. Ez volt az eredeti épület bejárata, de a középkorban ráépült egy ház, így nehéz rekonstruálni.

A Regia és a Via Sacra közötti, szintén szabálytalan alakú területen egy nyitott udvar volt, aminek a bejáratát megtalálták. Ez az udvar márvánnyal volt burkolva, s alatta ciszternák futottak. A ciszterna melletti alépítményből feliratos kövek kerültek elő.

A Regiában őrizték az un. „Nyugati teremben” Mars lándzsáját (hastae Martiae) és 12 pajzsát (ancilia). Azt tartották, ha a lándzsa megmozdul, valami szörnyű dolog fog történni. Állítólag Kr. e. 44 Idusán előre jelezte Caesarnak, aki abban az időben éppen pontifex maximus is volt, rettenetes halálát.

A „Keleti terem” Ops Consiva szentélye volt, s csak a pontifex maximus és a Vesták léphettek be ide. Ugyanitt kapott helyett a pontifexek archivuma, levéltára, amely megőrizte az ősi imádságok, könyörgések, szertartások szövegét, itt volt az állami hivatalos naptár, amely kihirdette az állami ünnepeket, hivatali tilalommal járó gyász- vagy baljóslatú napokat, valamint feljegyezték a hivatalos állami eseményeket, s megőrizték a hivatalos okiratokat, mint a házasságok, születések, végrendeletek hitelesítő iratait.

A hivatalos naptár az épület nyugati és déli oldalán volt látható, ez volt a négy dupla táblára írt un. fasti consulares, ami ma a Capitoliumi Múzeumban látható.

A Regia volt a pontifexek és egy időben a fratres Arvales papi testületek székhelye. Eredetileg a Regia a Vesta templommal, az ahhoz tartozó Vesták házával, valamint a Domus Publicával egyedülálló politikai és szakrális központot alkotott. Ez valószínűleg abból eredt, hogy a Vesták testületébe eredetileg a király lányai léphettek be.

Számtalan vallásos szertartás fűződött a Regiához, így január 9-én Ianusnak birkát áldozott itt a rex sacrorum, s az októberi lófuttatás győztes, s az isteneknek feláldozott lovának vére is be kellett, hogy fesse falait.

Több épületet is emeltek ugyanazzal a funkcióval az idők során. A VIII. századi előzmények után a VII. században egy tufa alapzatra épített, szabálytalan formájú téglaépületet emeltek, amelynek fából készült porticusa volt. A trapezoid alaprajzú, nagyjából 22X8 méteres épület sokáig igen szolid megjelenésű volt. Ezt a formáját módosították és építették át aztán az idők során. A Regia többször is leégett és újjáépítették. Első pusztulását talán a Kr. e. 390-es gall invázió okozta, majd Kr. e. 148-ban és 36-ban újból elpusztult. Ez utóbbi alkalomból a korábbiaknál kisebb, de pompásabb formában, márványból építtette újjá Hispania meghódítója, Cn. Domitius Calvinus.

A Regiát áthelyezték a Forum központi útvonaláról, amikor Caesar templomát építették. Tacitus állítását, mi szerint a Nero idején kitört tűzvészben ez az épület is teljesen elpusztult, az új régészeti ásatások nem igazolják, s a későbbi szövegekben is megemlítik. Jelentősége ugyan a császárkorban jelképessé vált, végül, magánlakosztállyá változott. A VII–VIII. században magánházak épültek fölé, így mára kevés maradt magából az épületből, csupán az alap néhány töredéke látható a Caesar templom háta mögött. Ezek a maradványok is három korszakhoz köthetők, a köztársasági korhoz, a kori császársághoz és a középkorhoz. A fasti consulares és az épület pilasztereinek maradványai ma a Palazzo dei Conservatoriban láthatók.

© T. Horváth Ágnes