II. Constantius oszlop

A Forumon a kuriózum-jegyzékek és a Notitia nyolc különböző lovas szobrot sorolnak fel. Ezek a szobrok Caesar, I. Constantinus, II. Constantius, Domitianus, Septimius Severus, az arméniai Tiridates, Traianus és Q. Martius Tremulus dicsőségét voltak hivatva megörökíteni.
Ez a nevezetes történelmi emlék ezek közé tartozik és a korábbi Comitium északi részén látható, közel a Septimius Severus diadalkapuhoz. Az alapzaton valaha II. Constantius lovas szobra állt, amit a 352-ben Magnentius felett aratott győzelmének tiszteletére állítottak fel 356-ban. Az előkerült felirat szerint a szobor állíttatója Neratius Cerialis, a 352–353. év praefectus Urbija volt. A feliratot visszahelyezték az eredeti tégla-alapzatra.
A felirat szövege:

RESTITVUTORI URBIS ROMAE AD QUE ORBIS

ET EXTINCOR[I] PESTIFERAE TYRANNIDIS

FL[AVIO] IVL[IO] CONSTANTIO VICTORI [AC] TRIVMFATORI

SEMPER AVGUSTO

NERATIUS CER[IA]LIS PRAEFECTVS VRBI

VICE SACRA IVDICANS D[EVOTUS] . N[UMINI] . M[AIESTATIS]. QVE EIVS

„Az isteni Flavius Iulius Constantiusunknak, a győztesnek és győzedelmesnek, az örök Augustusnak, Róma és a földkerekség helyreállítójának, a dögvészes zsarnokság elpusztítójának, az örök Augustusnak Neratius Cerialis praefectus Urbi és vice sacra iudicans ajánlván ugyanakkor saját szellemének és méltóságának is.”

A könnyen fordíthatónak tűnő felirat egy tipikusan III. századi formulával, a . „D.N.M. QUE EIUS”-szal zárul, ami kissé szokatlan a dominatus császárainak ajánlva. Ez pedig azt jelenti, hogy az emlékmű nem csupán hízelgés a császárnak, hanem állíttatója dicsőségét is hivatott megőrizni. Hogy ezen miért csodálkozom ennyire? Álljon itt II. Constantius életrajza, amely magyarázatot ad arra, hogy a császár mennyire érzékeny volt saját hatalmának megsértésére.

II. CONSTANTIUS IULIUS FLAVIUS

(337 – 350 társcsászár, ettől kezdve egyeduralkodó 361. november 3-ig)

I. Constantinus császár harmadik fia. 317-ben született, 324-ben már Caesar. Nagyon készült a hatalom átvételére. Apja halála után a család hatalomban potenciálisan szóba jöhető tagjai között hatalmas vérfürdőt rendeztek. A pletyka szerint az ő felbujtására, bár a felelősség kérdését nyíltan – igen el nem ítélhető okokból – soha sem firtatták.
Amikor a birodalmat közte és két fivére között felosztották, a keleti területeket kapta meg. Mivel ezen a részen koncentrálódott az egész Római Birodalom gazdasági és ennek megfelelően katonai potenciáljának tetemes része, apja nagyrabecsülését jelzi, hogy méltónak találta a birodalom fontosabb felére. S méltán felelt meg annak a kihívásnak, aminek meg kellett felelnie akkor, amikor II. (Nagy) Saphur perzsa király felrúgván a Constantinusszal kötött egyezményt, annak halálakor szinte azonnal támadást indított Róma ellen. Az elkövetkezendő huszonhat év szakadatlan háborúskodásban telt a keleti határon.
Az egyeduralom megszerzése azonban fontosabb és nehezebb volt Constantius számára, mint az újra és újra megerősített perzsa határ védelme. A testvérgyilkosságot azonban sikerült elkerülnie. Míg ő a perzsákkal hadakozott, ifjabbik öccse, Constans megbuktatta harmadik fivérüket, II. Constantinust. Ő maga pedig egy trónbitorló, Magnentius áldozatául esett. Így adódott, hogy nem saját vére, hanem egy bitorló ellen kellett vonulnia. A helyzet azonban korántsem volt ilyen egyszerűen megoldható. A kulcsfontosságú hadsereg a Duna-mentén nem tudott választani Constantius és Magnentius között, s míg azt latolgatták, hogy kihez álljanak, Constantius nővére rábeszélte a dunai és balkáni légiókat, hogy kiáltsák ki a pannóniai gyalogos hadsereg főparancsnokát, Vetraniót császárrá. Hogy a fivérét egyébként szerető Constantina miért döntött úgy, hogy Rómának kevés a két császár, állítsunk hát harmadikat, nem teljesen világos. Az események azt sugallják, hogy Constantius érdekében kivitelezett elterelő hadműveletnek szánták, hogy időt nyerjenek, s a dunai légiókat Constantius kezére játsszák. Ugyanis Vetranio eleinte elfogadta ugyan Magnentius javaslatait, de váratlanul Naissusnál átadta csapatait Constantiusnak, aki ezután 351-ben Mursánál megverte Magnentiust, aki két évig még kísérletezett a visszatéréssel, majd öngyilkosságot követett el.

Constantius ezután férjhez adta Constantiát egy unokatestvérükhöz, Constantius Gallushoz, akit Caesarrá nevezett ki. Az újdonsült Caesar Syria Palestinában és Isauriában állta is a sarat a felkelésekkel szemben, de oly kegyetlen módszerekkel tett rendet, hogy Constantius kénytelen volt hazahívni, majd bíróság elé állíttatta, és kivégeztette.

Ezután egy másik húgát, Helenát adta hasonló módon férjhez Iulianushoz, a később Iulianus Apostata néven elhíresült unokatestvéréhez. Iulianust a frankok ellen küldte, hogy büntesse meg a Colonia Agrippinensist kifosztókat. Míg Iulianust nyugaton lefoglalták sikeres hadjáratai, Constantius Rómába látogatott, ahonnan a Duna mellé vonult a szarmatákkal, kvádokkal szvévekkel háborúzni. Sikert sikerre halmoztak, amikor Saphur 359-ben újból megszegte a békét és megtámadta Rómát. Bonyolult diplomáciai tárgyalások sora következett, a háború elhúzódni látszott, amikor Constantius seregeket kért Iulianustól. Az erősítés azonban nem érkezett meg, mert Iulianus galliai katonái vonakodtak népszerű vezérük vezénylete alól elvonulni. Úgy értékelték a helyzetet, hogy nem a perzsa front katonai szükségletei, hanem a vezérük népszerűségére féltékeny Constantius cselszövése szólítja őket keletre, ezért pajzsra emelték és császárrá kiáltották ki Iulianust.

Iulianus pedig elfogadta a kihívást. Constantius kénytelen volt sereget gyűjteni árulóvá lett unokatestvére leverésére, de csatára már nem került sor. 361-ben Ciliciában hirtelen belázasodott és meghalt. Utódja pedig a régi pogány római vallást rövid időre helyreállító, s ezért Apostatának (‘hitehagyott’) nevezett Iulianus lett. Az egyház szemében azonban Constantius se sokkal különb, illetve ha lehet, még bűnösebb a hitehagyott Iulianusnál, ő ugyanis arianus volt, komolyan szembehelyezkedett a niceai zsinat tanításaival (orthodoxia) és az egész birodalomban Arius híveit támogatta. A „belső ellenség” veszélyesebb a külsőnél alapon az egyházatyák így nem bántak vele kesztyűs kézzel sem életében, sem azután. A Krisztus istenségét tanító Athanasziosz püspök, miután elűzték püspökségéből, a sivatagból ontotta a császárt és arianus tanácsadóit hevesen támadó vitriolos pamfletjeit. A vita elmérgesedett, s bár a császár életében megoldani nem tudták, a későbbiekben döntőnek bizonyult az egyház életében.

Constantius minden tekintetben középszerű személyiség volt, aki telve volt hatalomvággyal, gyanakvással. Történetírója, Ammianus Marcellinus, bár igazán jóakarattal szemlélte urát, de olyan mondatokat vetett a papírra, hogy „retorikában tehetségtelen volt, ezért inkább verseléssel próbálkozott, de semmi érdemlegeset nem alkotott.” Egy másik helyen: „embertelenségben fölülmúlta Caligulát, Domitianust vagy Commodust”. Itt áll előttünk a kevés tehetséggel, de annál több hatalomvággyal és kegyetlenséggel felruházott uralkodó.

Emellett azonban egy igen nagy önfegyelemmel rendelkező ember lehetett, aki – s ezen maga a történetíró csodálkozik a legjobban – a fent említett elődöktől, s viselkedése alapján talán a kor elvárásaitól is eltérően minden kicsapongástól tartózkodott, nem evett gyümölcsöt, kevés alvással beérte, igazán aszketikusan élt. S milyen világ lehetett, ha a császár legjobb tulajdonságai között, mindjárt a haditudományokban való jártassága mellett ámulattal emlékezik meg arról, hogy „nyilvánosan soha senki nem látta őt orrát törülni, köpni vagy arcát fintorgatni”. Viszont nagyon gyanakvó lehetett. Minden császári furcsaságot feljegyeztek, de azon senki sem akadt meg, hogy azt a kis épületet, ahol Constantius aludt, árokkal vették körül, ebben víz hömpölygött, amin híd ívelt át. Ezt a hidat azonban esténként, amikor a császár nyugovóra tért, lebontották, s csak akkor szerelték újból össze, amikor felébredt. Gyanakvása azonban nem lehetett alaptalan. Hirtelen halála vagy hitelesíti ezt a gyanakvást, vagy egyszerűen egy volt azon betegségek közül, amit szintén Ammianus írt le: „ritkán betegedett meg, habár olyankor már-már életveszélyben forgott. A régi tapasztalatok és az orvostudomány tanítása szerint így szokott az lenni azoknál, akik távol tartják magukat a dorbézolástól és a dőzsöléstől.”

© T. Horváth Ágnes