Egy falakkal körülkerített, misztikus magyarázatok övezte mélyedés a Forumon, amihez több névmagyarázó mítosz is fűződik.
Ezek közül az első Róma egyik, több szerző által is megerősített hősmondája. Eszerint egy nap, még Romulus és Titus Tatius uralkodása idején (Kr. e. 753–717) megnyílt a föld ezen a helyen, s a jelenség okát a jósok úgy magyarázták, hogy ez akár a Világ végét is jelentheti. Egyetlen módját találták annak, hogy a nyílás bezáruljon: ha Róma legbátrabb katonája lovastól, teljes fegyverzetben beleveti magát a mélységbe. Ezt egy római lovag, Marcus Curtius meg is cselekedte, hogy megmentse hazáját. Erre a hazafiúi önfeláldozó tettre egy késő köztársasági korból származó, a Phocas császár oszlopa alatt 1553-ban megtalált dombormű emlékezteti az arra járót.
A Forumon található dombormű eredetije, ami valószínűleg a Kr. e. II. századból származik, ma a Capitoliumi Múzeumban látható, hátoldalán igen érdekes felirat található a tribunusok és praetorok neveivel.
Maga a mese elég kézenfekvő, én akár el is hinném, de egy második névmagyarázat is fűződik a helyhez, ez a legrégebbi, s Livius elmondása szerint a Lacus Curtiusba nem egy latin, hanem egy szabin lovag vetette belé magát, név szerint Mettius Curtius, még a szabin-latin háború idején, de nem a haza megmentése céljából, hanem saját szabadságát védte tulajdon halálával akkor, amikor a rómaiak már nagyon szorongatták és majdnem elfogták.
A fenti két mítosz összhangban van a korai idők mondáival, amelyek a szabin háború befejezéséről, a két törzs egyesüléséről és a római intézmények kialakulásáról szólnak. A történetírók egyenesen annak a helynek tekintik a Lacus Curtiust, ahol a latinok és a szabinok vezetője megkötötte a két nép egyesüléséről szóló békét.
Nem lenne az ókori irodalom irodalom, ha egy névmagyarázó mítosz csak egyetlen verzióban létezne. Ennek a helynek is akad egyéb névadójáról szóló mese a latin szerzők műveiben. Ez a névmagyarázat, tegyük hozzá, a legprózaibb, Varro latin nyelvről írt művében olvasható, és a helyet Caius Curtius Philóhoz köti, aki Kr. e. 445-ben mint consul nyilvánította szent helynek ezt a területet, amelyet villámcsapás ért, s a consul elrendelte az elkerítését. (Római szokás volt elkeríteni és kerülni azt a helyet, ahová Iuppiter villáma lesújtott.) Hogy mi célból mutatták meg az istenek a rejtélyes lyukat, homályban marad. Mindhárom mese szép, annyiban megegyeznek, hogy az üreg valamiként kapcsolatba hozható a Curtius névvel, s mindhárom egy igen mély üregről mesél.
A valóság azonban sohasem olyan szép, mint a róla szóló elbeszélések. Az idők során modernnek mondott, „józan” magyarázatok is születtek a Lacus Curtiusról. Több verzió akad ezekből a modern magyarázatokból is. Közülük elég hosszasan az tartotta magát, amely a „tó” kialakulásának elég prózai története volt: a hely valószínűleg akkor süllyedt meg, amikor Augustus megoldotta a Forum vízelvezetését, s egy csatornarendszert építtetett ki a Forum alatt. Ennek egyik nyitott szellőzője, esetleg az ezzel egy időben épített kút, vagy a Puteal elkerített kávája lehetett a hely közelében, s a környező terület az építkezés következtében kissé megsüllyedt, amely mélyedésben megállt a víz. Annál is inkább, mert bár a Forumot már a királyok korában kikövezték, ezen a helyen egy négyszögű tér kikövezetlen maradt – talán a már említett Vulcanal közelsége, s azt folyó megtisztító szertartások miatt –, s a víz így a puszta földön jobban megmaradt.
Az alapzaton esős időben ma is megáll a víz, ezért, mondják a magyarázók, már a római időkben „ lacus ”-nak, tónak nevezték.
De vajon ennyiről lehetett szó csupán? Tudjuk, hogy Augustus korától elterjedt szokássá vált pénzérméket dobni a „tó”-ba, eredetileg azért, hogy biztosítsa a császár szerencséjét és boldogságát, majd, hogy az adakozónak is szerencsét hozzon.
Hogy is van ez a pénzdobálás? Ez a vallásos szokás kapcsolatba hozható a Mundus legendájával is, a pénzérme, akár a Charónnak felajánlott, az alvilági szellemek jóindulatának megnyerését szolgálta. Hogy miért épp ide dobták az érmeket? Plinius elmondja, hogy Caesar, az utolsó játékainak megrendezésekor – nem igen törődve Romulusszal – ide mozdította a Mundust, így a Lacus Curtius részben az Alvilágba nyíló, feneketlen tó képzetét kelthette, részben az első áldozatokkal összhangban magát a termékenységet, gazdagságot, s az ebből fakadó boldogságot szimbolizálta. (ld. a Mundus leírása). Ha pedig ez igaz, akkor itt nem csak egy jókora pocsolya lehetett, hanem valamilyen tekintélyesebb méretű víz, e nélkül nem lehetett volna az éppen kibontakozó császárkultusz kegyhelyeként, mint a termékenységhozó vizet tekinteni. Azért ecsetelem ezt a szokást ilyen hosszan, mert Rómában mind a mai napig hatalmas kultusza van a víznek, ma is vannak olyan „vizes helyek”, ahol Neptunusnak illik áldozatot felajánlani az utazás szerencséjéért.
Azt, hogy ez nem egy jókora tócsa volt csupán, nem csak a mítoszok, a Mundus áthelyezésének logikája, hanem az újabb ásatások során a felszínre került leletek is alátámasztják. Bár ma nehéz itt mély tavat elképzelni, de valamikor nagyon régen, még az első kikövezés előtt itt vagy egy tekintélyes mélységű természetes víz, tó, vagy kút lehetett. Az igen ősi, legelső padlózatot alkotó travertin kövezet alatti talajrétegben ugyanis egy egyszerre eltemetett család, egy férfi, egy nő és egy gyermek csontvázát találták meg. Ez alátámasztja mind a Lapis Niger feliratát, mint áldozat-bemutató helyét, mind a két lovag, Marcus és Mettius mítoszát, azt az igen archaikus szokást, hogy emberáldozattal szenteltek fel egy szentélykörzetet, s ezeket az embereket egész egyszerűen belefojtották a tóba.
Végezetül hadd emlékezzek meg még egy szerencsétlen kimenetelű halálesetrol a Lacus Curtiusszal kapcsolatban: Ezen a helyen koncolták fel a négy császár évében, 69. január 15-én saját katonái Galba császárt.
© T. Horváth Ágnes