Romolus

 Templim divi Romuli ( Az isteni Romolus temploma)

A kör alaprajzú templom a Via Sacra elején áll az Antoninus és Faustina templom és a Maxentius basilica között.
A templomot a közhiedelemmel ellentétben nem Róma mitikus alapítójának, hanem Maxentius császár korán elhunyt fiának szentelték. Később IV. Félix pápa (527-530) Szent Kozma és Damján templomához csatoltatta mint annak előterét. A 307-ben elhunyt Romulus tiszteletére vert pénzérméken többször is megjelenik isteni tiszteletének helyeként egy kör alakú templom, s ez támasztja alá, hogy nem a városalapító tiszteletére épült. (Ezzel ellentétes vélemények is vannak, ugyanis a Via Appián is kör alakú szentélyt építettek a tiszteletére.)

A mai épület helyén korábban Iuppiter Stator (a hadakat megállító Juppiter) temploma állt, ennek alapjaira húzták fel az isteni tiszteletet kapó Maxentius-fi templomát. A két Romulus összekeverésére a középkori irodalomban az is alapot adott, hogy ez a Iuppiter templom azon a helyen épült, ahol maga a városalapító fohászkodott Iuppiter Statorhoz (“a hadakat megállító Iuppiter”). Lehet, hogy a főisten közbenjárására állították meg itt a közben római feleségekké lett szabin nők a rómaiak ellen támadó fivéreiket.
Ez a Iuppiter templom volt a penates publici tiszteletének a helye is. De a történet nem erősíti meg a városalapító tiszteletére emelt templom legendáját, hiszen hiába lett Romulus is istenné, nehezen lehet elképzelni, hogy ugyanannak az eseménynek először Iuppiter, később Romulus tiszteletére emeltek volna áldozati helyet.

A Iuppiter templom eredeti helye némi vitára adott okot a filológusok és régészek között. A Maxentius basilica feltárásáig egy, a Titus diadalív melletti romban vélték azonosítani. Ezt Filippo Coarelli olasz régész kezdte el kétségbe vonni. A mai templommal való azonosítást az teszi valószínűvé, hogy a Via Sacra másik oldalára került, az adminisztratív és szakrális épületeket elválasztó határ túloldalára.
Egészen a XVI. századig olvasható volt az épületen egy mára már elveszett felirat, ami I. Constantinust említi. Ez ismét a Maxentius-féle építés mellett szól, hiszen Constantinus a Milvius-hídi csata után szinte kivétel nélkül minden Maxentius által emelt épület feliratát átíratta.

Az épületben két félköríves terem volt. Ezek minden valószínűség szerint a penates szentélyei voltak. A terület funkciójáról csak az irodalomból van elképzelésünk.

A szentély kör alaprajzú, és félköríves homlokzata a Via Sacrára néz. A bejáratot két oldalról egy-egy porfír oszlop díszíti, amelyek travertin alapon nyugszanak és márvány fejezettel látták el őket. Az architráv is márványból készült. A bronz kapuk a IV. századból valók. Az ajtó mindkét oldalán egy-egy fülke található, amelyben valamikor szobrok álltak. A templomnak két oldalsó szárnya is volt, ezek ma már nem állnak, csupán a homlokzatukon állt oszloppárból maradt kettő az eredeti helyén.

Az egész épület opus latericium technikával készült.

Az épület hátsó oldalánál a IV. században egy utat nyitottak, hogy a Szt. Kozma és Damján templomához bejárást biztosítsanak. A Szt. Kozma és Damján temploma eredetileg Vespasianus könyvtára volt. VIII. (Barberini) Urbán pápa restauráltatta a nedvességtől kissé tönkrement épületet. Az alépítményt 1879-ben kezdték meg feltárni, ekkor egy középkori márványoltár is előkerült a Via Sacra eredeti szintjéhez közel eső rétegből. A templom belseje nem látogatható a Forumról.

Az épületekhez tartozó történelmi személyek:

Valerius Romulus

Maxentius idősebb fia, akit a kettő közül név szerint is ismerünk. Valószínőleg a másik fiúcska nagyon korán meghalt. 295 körül született. Anyja Valeria Maximilla, Galerius császár lánya volt. Korán kitüntették, előbb clarissimus puer (‘kiváló gyermek’), később, bár a férfikort még nem érhette el: nobilissimus vir (‘a legnemesebb férfi’) . Kétszer is consul volt az apja mellett, először tizenhárom évesen 308-ban, majd 309-ben. Ebben az évben halhatott meg, mert 310-ben Maxentius egyedül volt consul. Halála után istenné nyilvánították és a Via Appián álló Maxentius villához tartozó mauzóleumban temették el.

Szt. Kozma és Damján: 303. szeptember 26-án szenvedtek vértanúhalált.

Arábiai ikerpár, akik szorgalmasan művelték a tudományokat, s különösen az orvoslásban mutattak nagy jártasságot. Tudásukat Szíriában fejlesztették, majd Kilikiában Égé városában telepedtek le. Mint keresztények nem csak a testet, de a lelket is igyekeztek gyógyítani, s számos betegüket áttérítették a keresztény hitre. Igen népszerűek voltak, mert sem a gyógyításért, sem az orvosságokért nem fogadtak el pénzt. Így főképp a szegények orvosaként a város apostolai is lettek és hatásukra egy egyre növekvő számú keresztény közösség jött létre. A Diocletianus alatti keresztényüldözéskor, mint szellemi vezetőket a helytartó először őket vette őrizetbe, de mert nem tudta rávenni az ikreket hitük megtagadására – illetve, ahogyan akkor fogalmaztak: a császári törvények betartására, halálra ítélték őket. Az ítélet végrehajtása nem volt egyszerű. Először megkötözve a tengerbe dobták őket (régi „vízpróba”), de csodás módon a kötelékek kioldódtak és megmenekültek. Ezután ha a víz nem emésztette el őket, a tűzzel próbálkoztak: Máglyát gyújtottak alattuk, de a lángok „kikerülték” őket. Ezután oszlophoz kötötték a testvéreket és nyíllal lőttek rájuk, de a nyílvesszők sorra eltévesztették a célt. Végül karddal oltották ki az életüket.
A leghíresebb nekik szentelt bazilika a constantinopolisi volt, ami egyike a csodás gyógyulást nyújtó zarándokhelyeknek. Az volt a szokás, hogy a betegek a bazilikában aludtak, mert álmukban jött el hozzájuk a két szent orvos, és vagy meggyógyította őket, vagy néha egészen rendkívüli gyógymódot javasoltak, amelynek következtében később valóban elnyerték gyógyulásukat. A szokás bár furcsának tűnik, mégsem szokatlan. A legnagyobb görög orvosi iskolában Aszklépiosz szent ligetében aludtak a betegek, s álmaikat dignosztizálva állapították meg a gyógymódjukat. Remek módszer ez, ha nem vált be a gyógymód, nyugodtan lehetett mondani: rosszul értelmezték az isteni sugallatot. A Kozma és Damján nevéhez fűződő csodás gyógyulásokról komoly mennyiségű, egészen a 6. századig visszamenő följegyzések tanúskodnak.

© T. Horváth Ágnes

Share This