Az Örök Város egyik jelképe a hatalmas Amphitheatrum Flavium, vagyis a Colosseum. Ezt a nevet a középkorban kapta Néró császár monumentális (colossus), 30 méteres szobráról, mely mellette állt. Vespasianus kezdte el építtetni i.sz. 69-ben a Domus Aurea (Aranyház) parkjához tartozó mesterséges tó helyén. Fia és utóda, Titus avatta fel i.sz. 80-ban, szertartásos ünnepség keretében. 100 napon át, 5000 vadállat lemészárlásával ünnepelték az ellipszis alakú aréna létrejöttét. A hely elsődlegesen a gladiátorharcok és más játékoknak (színlelt vadászat vadállatokra) adott otthont. A rendkívül ésszerűen megtervezett építmény becslések szerint 50-55 ezer ember befogadására volt alkalmas, a zavartalan áradatukat pedig 80 bejárat biztosította.
A belső lépcsők és folyosók rendszere keresztül-kasul áthatja az épület tömegét. A hatalmas rom belsejében járva az egymással átszövődő, egymást fokozó tér- és tömeghatások váratlanul kitáruló távlathatásokkal váltakoznak. Mérhetetlen erők küzdelmét érezzük az anyagban, és a terek felszabdalása, a távlatok ütemes osztása következtében látszólag még meg is növekszik az épület. Ezért nincs is értelme a Colosseum méreteit adatszerűen elsorolni. A puszta méretek önmagukban semmit sem mondanak. A kolosszális formák tényleges hatása a döntő, különösen, ha mögöttük a tartalmat keressük. A Colosseum külső részét négy, 50 méter magas, édesvízi mészkőből (travertinából), tufából és téglából emelt körfal alkotta. A három első gyűrűt féloszlopokkal tagolt árkádsorok alkották.
Az emeleteket a boltíves árkádsorokon eltérő oszloprenddel jelölték: a földszintet dór, az első szintet ión, a harmadikat korinthoszi oszlopok díszítik. A legfelső szintet – amelynek ma már csak az északi részét tekinthetjük meg – korinthoszi falpillérek tagolták, ezek 80 részre osztották a körfalat, és minden másodikon ablak tátongott. A legfelső emeleten elhelyezett konzolok és talpkövek azokat a hatalmas rudakat tartották, melyek segítségével az amphitheatrum arénáját ponyvával fedték be. Ezzel védték a közönséget a naptól és esőtől. A Colosseum körül ma is látható alacsony kőoszlopokhoz erősítették azokat a köteleket, melyekkel a ponyvát feszítették ki. A Colosseum belsejében az eredeti ülések és a padlózat nagy része i.sz. 217-ben, egy hatalmas tűzvészben megsemmisült. Ezt követően további elemi károk tovább rongálták állagát. 1320-ra a déli része teljesen leomlott, köveit más, újabb épületek építésére elhordták (pl: Palazzo Venezia, Palazzo Barberini). Az aréna főbejáratait a hosszanti tengely két végpontján alakították ki.
Az első nyugati kapun át léptek színre a gladiátorok, a másikon át vitték ki az elesetteket. Az állatokat úgy léptették színre, hogy megjelenésük minél nagyobb meglepetés legyen a nézők számára. Rejtett ajtókat használtak, a ketreceket pedig hatalmas csigák segítségével juttatták fel a porondra a föld alatti harmadik szintről. A gladiátorjátékokat legelőször Brutus Pero temetése alkalmából rendezték meg, ezután terjedt el és egyre nagyobb méreteket öltött. A nézőket rang és nem szerint szigorúan elkülönítették egymástól. A legalsó szinten külön páholya volt a császárnak és a Vesta szüzeknek. Mellettük széles emelvényen foglaltak helyet a szenátorok és a papság. Fölöttük ültek a gazdag patríciusok, majd felettük állva tombolt a közönséges római polgár (plebejus). Legfelső szintjén pedig a nők, a rabszolgák és a szegények. Bizonyos csoportokat teljesen kirekesztettek a nézők közül (sírásókat, színészeket, visszavonult gladiátorokat). Külön tisztségviselő (dezignátor) vigyázott a helyfoglalás rendjére. Ha a sebesült gladiátor a földre került, élete vagy halála felől a császár és a nép döntött. Kérhette a kegyelmet, bal keze egyik ujjának felemelésével. A jól ismert lefelé mutató hüvelykujj halált, a halálbüntetés felfüggesztését zsebkendőlengetés jelezte. A sebesültnek gyakran a tömeg döntése ellenére is megadták a kegyelemdöfést, és azt, aki hallottnak tettette magát, izzó vasakkal szurkálták.
S míg az idegent, a hívek ezreit elsősorban a vallásos áhítat vonzotta Rómába, a város szimbóluma mégis a Colosseum volt. Így született egy angolszász szerzetes, Beda híres mondása: „Amíg a Colosseum áll, Róma is állni fog, amikor ledől, Róma is elpusztul. S ha Róma pusztul, a világ is elenyészik.”
(Helma)