A három út kereszteződésében található (innen a neve is) Piazza Fontana di Trevi, Róma egyik legjellemzőbb, legvonzóbb terecskéje. Egyedi színfoltja ez a városnak. Ha nyugodalmasabb időben közelítünk feléje, már a szűk utcában halljuk a víz muzsikáját. Az őselemnek ez az örök zenéje mintha az architektúra ritmusában is megjelenne. A Fontana di Trevi a víz vibráló, majd dúsan ömlő áradásának és a szikla, a kő mozdulatlanságának – a mozgásnak és a nyugalomnak – nagyszerű ötvözete. A reneszánsz korban még csak egyszerű vízmedence volt a helyén, de XII. Kelemen pápa megbízására Niccolo Salvi tervei alapján megszületett a barokk másfél évszázados színjátékának nagyszeru fináléja. A megvalósítás 1735-tol 1762-ig húzódott.
Ekkor helyezte el Pietro Bracci Neptunus szobrát a monumentális homlokzat középső fülkéjébe. Bár a szoborcsoporton Braccin kívül számos művész dolgozott (della Valle, Grassi, Bergondi stb.), az egész kompozíció minden elemében mégis összeforrott. Az aprócska térhez viszonyítva súlyosan túlméretezett XVIII. századi kút egyszerre diadalív és a régi Palazzo Poli homlokzata. 
A naturalisztikus formák, sziklák, szobrok festői csoportosulása mögött ott emelkedik az építészet szigorú, elvont rendje, mely a szétáradó formákat megzabolázza. És a szobrok, a szárnyas paripák, a vízből felbukkanó tritonok mozgalmas alakjai, a plasztikai formák áradása együtt él a víz áramlásával. A homlokzat középrésze antik diadalkapura emlékeztet. Ennek árnyékos boltozatából lép elő Neptunus, a tengerek istene. Az ő alakja a kapocs a mozgalmas előtér és a mögötte emelkedő homlokzat között. A mozgás, áramlás még a szomszédos fülkeszobrokban is erőteljesen rezonál. A műben a barokk művészetre jellemző szintézis kiteljesedik. A reneszánsz korban a fülkeszobrok szinte külön egyéni életüket élték a számukra falba vájt kis térben.
Azután a szobrok mindinkább kilépnek a fülkéből. Már az antik Róma a kutak városa volt. Azután elpusztultak a vízvezetékek, s csak nagy költségek árán tört ismét utat az éltető elem, a víz a város kőrengetegébe. A középkorban, de még a reneszánsz idején is igen súlyos volt a vízhiány. V. Sixtus városrendezési programja oldotta meg gyökeresen az évszázados problémát az antik vízvezetékek helyreállításával. A Trevi kút vize – az Aqua Virgo -, mely egykor Agrippa termáit táplálta, a római kutak királyának éltető eleme lett. S ha a római kutak páratlan kultuszának kissé mélyére nézünk, szinte törvényszerű következetességgel rajzolódik elénk e művészet kialakulása a barokk korban. Nemcsak a város életének elemi szükségleteit kellett kielégíteni.
Gyakorlati és eszmei gyökerekből bontakoztak ki Róma kútjai. Itália bölcsője a tenger. Csipkés partjain, szirtekkel védett öbleiben a halászbárkák ezrei éppen úgy, mint hódító flottáik otthonra találtak. S az emberek tudatában a tenger fogalommá vált. A tenger szerelmesei lettek. Erről vall az olasz zene, a költészet. És éppen az építőművészet – az emberi környezet formálásának művészete – maradt volna érintetlen ezektől az ősi érzésektől, eszméktől? Vajon elképzelhető lenne, hogy az országnak tengertől elszakítva élő fővárosában, Rómában ne születtek. volna tengerszemek, hogy a barokk érzelmekkel fűtött kultúrája ne fogalmazta volna meg az építészet, a szobrászat nyelvén e mély gyökerű érzéseket, eszméket? A Trevi kút előtere nemcsak az idegenek kedvelt találkahelye. Mint színház nézőterén, az íves vonalú medence peremén és körpadjain zsúfolódik Róma népe is. A tiszta, zöldeskék víz alján apró pénzdarabok csillognak. Talán a kút páratlan látványa ébreszti fel a látogatóban a vágyat, hogy Rómába visszatérjen, s az eléje táruló mesevilágtól elkápráztatva mintha egy pillanatra hinne is abban, hogy a vízbe dobott pénzdarab még visszahívja Rómába.
(krisssz)