A XVI. sz. hetvenes éveiben Rómában egy új templom épült, az Il Gesú, a jezsuita rend főtemploma. A mai ember ebben a templomban első látásra semmi rendkívülit nem vesz észre, mivel hozzá hasonlóval gyakran találkozik. A maga korában azonban az épület újnak és szokatlannak hatott. Az Il Gesú ugyanis már a későbbiekben barokknak elnevezett stílusban épült. A barokk elnevezést csak jóval később, 1750 után kezdték használni, mégpedig elítélő, gúnyos értelemben. Azokra a művészi alkotásokra, főleg épületekre alkalmazták, amelyeket mértékteleneknek, túldíszítettnek, bizarrnak tartottak. A stílusmegnevezés azonban hamarosan elvesztette gúnyos értelmű mellékízét. Ettől kezdve alkalmazták a reneszánszt követő korszak (XVII-XVIII. sz.) művészetére, irodalmára, majd a korszak egészére.Az építészet jegyei a barokkban is, akár a reneszánszban, a zárt szerkezetű antik elemekből alakulnak ki. A barokkban azonban a fő cél az erő kifejezése. Hogy ezt elérjék, a burjánzó formák szeszélyesen hullámzanak, ritmusuk lendületes. A mozgás szétfeszíti a kereteket, és gyakran átlépi egyik művészet a másik határait, az építészet – a sok díszítés által – átcsap a szobrászat területére, a festészet az építészetére.
Az épületek tagolásában gazdag fény-árnyékhatásokra törekszenek, mintegy szoborként mintázzák őket. A barokk alkotás célja a meghökkentés, gyönyörködtetés, lenyűgöző hatás keltése, misztikus révületbe emelés. Minden művészeti ágában jellemző vonás a festőiség, a kontraszt kihasználása, a dinamizmus, a mértéktelen díszítettség, az érzelmek ábrázolása a borzalmastól az extatikusig.
A barokk – szemben a késő reneszánsz művészetével, amely kaotikusnak, labirintusszerűnek látja a világot – jól rendezettnek, hierarchikusan tagoltnak érzékeli azt. A barokk építészet egyik alapmotívuma a csigavonal , amely elsőként az Il Gesú templomban vált uralkodóvá. Az addigi geometrikus formák helyett bonyolultabb, hajlított alakzatok jöttek létre, mind az alaprajzok, mind a homlokzatok, mind az épületbelsők kialakításánál, így is transzcendenssé, mozgalmassá téve az építményeket. 
Az Il Gesú templom tervezői, Vignola és Della Porta. Della Porta fiatal korában Michelangelo mellett dolgozott, majd Vignola volt rá nagy hatással. Legfontosabb alkotásai e két mesterhez kapcsolódnak. Michelangelo terveit átalakítva ő fejezte be a S. Pietro kupoláját s az Il Gesú elé ő tervezte a tér felépítését hűen tükröző homlokzatot. A háromszögű timpanonnal zárt emeletes rész a hajó szélességét fogja át. A méretkülönbségből adódó negatív háromszöget ívben hajló voluták töltik ki. Uralkodó motívuma az aediculás keretbe foglalt kapu. Kétoldalról haladva sűrűsödik a tagozás, erősödik a plasztika. A következő két évszázadban számos homlokzat készült erre a mintára.
A jezsuita rend alapítója, a spanyol katona, Loyolai Szt. Ignác 1556-ban halt meg egy szerény hajlékban. A templomot 1568-ban eredetileg a rend köpontjaként kezdték építeni.A kétemeletes homlokzat úgy van elhelyezve, hogy a középső hajó főbejárata a központ: a barokk kor központosító erejének építészeti példája. Az óriási dongaboltozat művészi díszekben gazdag; mindez Jézus nevének dicsőítését célozza meg azzal, hogy a templomot mintegy az ég felé tárja ki. A kupola és az apszis csak 1669-ben készült el, ekkora már a jezsuitáknak a katolikus egyház reformjáért vívott harca leáldozott. Így válik érthetővé az építészeti tisztaság és a túlzsúfolt feldíszítés közötti ellentmondás, melyet a későbbi évszázadok hoztak létre.
A főoltár neoklasszicista. A tőle balra lévő kápolnát a Santa Maria degli Astalli, egy 15. sz.-i, azonos nevű templomból származó oltár díszíti. Ez a templom egykor az II Gesú helyén állt.
A Capella di Sant ‘lgnazio di Loyolat a bal oldalhajóban van, alatta a szent sírja fekszik. Az oltár a kereszténység legértékesebb darabjának számít: arany, lazúrkő, márvány és alabástrom – az angyalok által tartott földgolyó a legnagyobb ismert lazúrkődarab. Tömör ezüstből volt a szent szobra, melyet azonban 1797-ben beolvasztottak, és Napóleonnak adták hadisarcként.
(krisssz)