( Tiberius diadalíve )
A Vicus Iugarius mentén a Saturnus templom és a Basilica Iulia között állt. Nem ívelt át a Via Sacrán, de mellette állt.
A diadalív annak állít emléket, hogy a rómaiak Kr. u. 15–16-ra helyrehozták azokat az anyagi károkat és kiheverték azt a presztízs-veszteséget, amit a Varus vezette germán törzsektől elszenvedtek. A diadalkaput Tiberiusnak szentelték, annak ellenére, hogy a germánok feletti győzelem kivívója Germanicus volt. A császárkorban ugyanis az volt a szokás, hogy minden győzelemért, ha megszavazták neki – s általában ha kellett, ha nem, megszavazták – a császár tartott diadalmenetet, teljesen függetlenül attól, hogy részt vett-e az adott hadjáratban, vagy sem.
Az egyetlen Tacitusnál található irodalmi utalás mellett remek állapotú ábrázolása maradt fenn a Constantinus diadalíven. Ennek alapján egykapujú volt, hasonló a Titus ívhez. Korinthoszi stílusú oszlopokkal díszítették. Néhány maradványát 1835-ben, majd a további részeit Ponte della Consolazione építésekor 1848-ban fedezték fel. Egy darabja SENATVS POPVLVS(que Romanus) felirattal szintén előkerült. Alapjait mintegy másfél méter mélyen a jelenlegi szint alatt 1900 körül megtalálták a Forumon, de ma szinte nem látható belőle semmi.
Tiberius Claudius Nero (Kr. e. 42–Kr. u. 37)
Tiberius Claudius Nero senatori rangú előkelő és Livia Drusilla fia. Livia második férje Augustus révén annak mostohafia. Igen kitűnő hadvezér volt. Kr. e. 20-ban Armeniában, 15-ben Raetiában folytatott sikeres hadjáratokat. Meghódította a Duna forrásáig terjedő területet, Kr. e. 12–9-ig a Pannonia, Kr. e. 8-7-ig pedig a Germania meghódításáért indított hadjárat vezetője volt. Katonai kiválósága ellenére Augustus nem igazán kedvelte, keményen bánt vele. A hadvezéri babérok learatásában Agrippa háta mögé szorult, a császár beleszólt magánéletébe, s Tiberius úgy érezhette: semmibe se veszik az udvarban. Kr. e. 12-ben Augustus arra kényszerítette, hogy dinasztikus okokból váljon el szeretett feleségétől, Vipsania Agrippától és vegye el Augustus lányát, Iuliát. Kr. e. 6–2-ig önkéntes száműzetésben élt Rhodoson. Miután minden számba jöhető fiú utódja meghalt, Augustus őt fogadta örökbe. Hosszú mellőzöttsége után azonban ez már nem tudta felmelegíteni barátságát az udvar iránt. Ismét hadvezéri küldetésbe ment: Kr. u.4–6 között Germaniában és Pannoniában harcolt, majd 12-ben biztosította a rajnai határt. 13-ben Augustus társuralkodója lett. Kr. u. 14. szeptember 17-én lett hosszas habozás után császár. Uralma alatt folytatta az augustusi hagyományt, nem rúgta fel elődje kormányzati alapelveit.
Törekedett ugyan a monarchikus központi hatalom erősítésére, s a comitiumok működése teljesen megszakadt erre az időre. Nem volt népszerű. 15-től a gyanakvás szellemében állandó felségsértési perek közepette kormányzott. Ennek következtében testőrgárdája, s különösen annak parancsnokai egyre növekvő hatalomra tettek szert. 21/22-ben visszavonult Rómából. Előbb campaniai birtokán, majd Capri szigetén élt. A kormányzást ettől az időtől kezdve a testőrparancsnokai, előbb Seianus, majd Macro irányította.
A Pax Romana lázadásoknak és újabb hódításoknak esett áldozatul. Előbb Germaniában és Pannoniában keltek fel ellene, majd hódítani indult, Cappadociát és Commagenét tette provinciává.
A fiatalkori Tiberius portrék egy rendkívül szimpatikus fiatalembert ábrázolnak. Tiberiusról, a keserű és csalódott császárról szóló elbeszélések jórészt azoktól a szenátus-párti történetíróktól szármatik, akik a felségsértési perek miatt rettegtek tőle és mélyen megvetették. Az utóbbi időkben a filológusok sokat finomítottak a Tiberius-képen, ennek eredményeképpen az uralkodó erényei kezdik háttérbe szorítani a kéjvágyó és kegyetlen „vén kecskéről” rajzolt történeti karikatúrát.
© T. Horváth Ágnes