Egészen tudatosan írom kezdeteinek és nem alapításának, ugyanis Róma nem alapított város. Az írásos források ugyan szinte egybehangzóan mesélnek egy alapítási történetet, de a régészeti bizonyítékok nem támasztják ezt alá. Már írtam, hogy a régészetbe nem ástam bele magam teljes mélységében, de lenne pár érvem emellett. Legkézenfekvőbb, ha csak, ha ránéztek Róma térképére, majd a görög telepesek alapított városára, a mindenki által ismert Pompeire, vagy az egyik jól kiásott etruszk városéra, Marzabottóéra. Íme:

Annyi mindenesetre látszik, hogy Róma kissé szabálytalan, a másik két város tervezett településnek tetszik, a terepviszonyok eltéréseitől eltekintve egymást derékszögben metsző utcák mellé rendeződött szabályos háztömbökből áll. Érv lenne erre, hogy hét dombra épült, s a terepviszonyok nem teszik ezt lehetővé, de a másik két város sem a síkon jött létre. A görögök is és az etruszkok is igyekeztek jól áttekinthető várószerkezetet kialakítani, s az új alapításúak általában követik is ezt az elvet.
A másik érv a kialakult és nem keletkezett város mellett a régészeti leletanyagé, de ehhez egy kicsit tágítanunk kell a kört és meg kell néznünk, hogy Róma közvetlen környezete, Latium, milyen kulturális hatás alatt állt.
A Latium vetus vagy Latium antiquum (= latinok által lakott vidék) néven emlegetett terület aránylag későn kezdett benépesedni, a X. századból valók az első korai települések. Ezek a korai leletek a Villanova kultúrához tartozó ún. Alumiere-kultúra maradványai, amelyekben erős a Terramare kultúra hatása is Ma kb. 30 ilyen telepet ismerünk (pl. Róma Palombaria, Sabina, Velletri, Anzio). Ezek földműveléssel, és pásztorkodással foglalkozó lakosságnak adtak otthont, s jellegzetes kunyhó alakú urnáiról ismert hamvasztásos temetkezési szokásukról ismert a múzeumlátogatók körében.
Ezeken a neolitikus alapokon bontakoztak ki bronzkori kultúrái, amelyek kerámiái a középső bronzkortól kezdve az Appenini műveltség hatása alatt állnak. Ez a Kr. e. 1500-1150 közé datált kultúra még mindig alapvetően pásztorkodó, de halottait már nem hamvasztja. A bronzkor és a vaskor közé beékelődik a X. századig vezető ún. subappenin kultúra, ami egyenesen az európai vaskorba, X. sz. Villanova kultúrájához vezet. Ettől a nagy kultúrkörtől korán önállósul a latiumi változat, amit latiumi kultúrának (cultura laziale) nevezünk. Ez természetesen nem egy egységes kultúra, térben és időben is tagolható, s alperiódusai számos felosztást tesznek lehetővé, ezek közül a legjelentősebbek:

a) preurbanus időszak (Latiumi I. és Latiumi IIA kultúra, időben a Kr. e. X.- IX. század első fele)

Erre a korszakra az elszigetelt falvak (Róma dombjainak falvai, Satricum), illetve sírok kis csoportjai (Mons Albanus) jellemzők. Ismét megjelenik a hamvasztásos temetkezés, a hamvvedreket hordóba (dolium) helyezik, amelyet aztán egy pozzo-ba raknak és egy kőlappal lezárják. A hamvvedrek gyakran kunyhó alakúak. A sírmellékletek: miniatűr bronzok, vázák. A képek a Diocletianus thermák kiállításán készültek a nyáron.

b) protourbanus – korszak (Latiumi IIB, Latiumi III, Latiumi IVA, időben a Kr. e. IX. század második fele – 630 körül)

Ebben a korszakban a korábbi szétszórt falvak, vagy spontán összetelepülnek (synoikismos), vagy progresszív belső fejlődéssel magasabb szintű községgé alakulnak. A városiasodás a tengerparthoz közeli zónára jellemző (Decimas, Lavinium), ahol a tengeri kereskedelem hatására jönnek létre az urbánus telepek. A belső területek falusiasabbak maradnak, a lakosság is gyérebb (Róma, mons Albanus).
A régészeti leletanyagban a necropolisokban mindkét területen kimutathatóak a társadalmi különbségek. A kor másik nagy újítása a korongolt, festett kerámia megjelenése. A Villanova hatására fellendül a fémipar is. Megélénkülnek a külső kapcsolatok, amik a bronztárgyak behozatalában és Euboia, valamint a Kyklasok kerámiáinak megjelenésében nyilvánul meg. Ebben a korban kialakul valamiféle kulturális koiné (köznyelv) a latinok, capenaiak, faliscusok, valamint a folyó bal partján élő népesség között
c) urbanus korszak vagy az archaikus civilizáció kezdete (Latiumi IV B, időben Kr. e. kb. 630 – 580)

Latiumban igen erős etruszk hatás. Etruriában az urbanizáció magasabb szinten állt ekkor, fejlett védelmi rendszerek, közterek, középületek, szentélyek megjelenése jellemzi Latiumot is. Ennek következményeként fogható fel az anyagi műveltség terén a későbbi építészetet megalapozó bonyolult kőművesség kialakulása, az államszervezetek tekintetében pedig a centralizálttá váló vallási—politikai—közigazgatási élet.
A latiumi kultúra etruszk hatásra átalakul, a régi Latium keramikája eltűnik az etruszk behozatal következményeként.
Az antik auctorok állításai ellenére a régészeti bizonyítékok alapján mégsem mond­ható ki teljes bizonyossággal, hogy Róma ekkor etruszk fennhatóság alatt állt volna, és ugyanakkor természetesen az sem, hogy rajta keresztül egész Latiumot meghódí­tották volna. Az etruszk hatás mellett a régészeti leletek alapján igen erős volt a görög hatás is (kis agyagoltárok). De nemcsak az etruszk uralmat nem tudjuk bizonyítani, hanem a római mondák által széles körben propagált trójai hódítás (Aeneas) tényét sem.

Latium lakói az antik szövegekben aborigines néven szerepelnek, amit a görög Boreigonoi, azaz Boreas szülöt­tei, értsd: ’Észak lakói’-nak magyaráznak. Ez a magyarázat pro érv lehetne az etruszkok mellett, de ugyanilyen erős lehetősége van a szónak az Albanenses eltorzult alakjaként való értelmezésének is. Feltételezik ugyanakkor azt is, hogy Latium lakói között valamiféle kultikus szövetség létezett, bár ennek a központjaként megjelölt Alba Longa megléte a mai napig régészeti­leg nem teljes megbízhatósággal bizonyított.
Az antik írók szerint egy Iuppiter köré épülő olyan rituális közösség volt, amihez tartozó népek számát Plinius 30-ra teszi. A forrás hiteles lehet, mert olyanokat sorol fel, amelyek máshonnan nem ismertek. Ez a 30 nép alkotja a prisci Latini-t (őslatinok), akik idővel más népekkel egybeolvadva létrehozzák a ferentinai szövetséget, amit is­mertebb nevén latin szövetségként emlegetnek. Ez a szövetség az etruszk uralom alatt nem működik, majd később a foedus Cas­si­a­num­mal újítják fel.

S lássuk most, hogyan alakul ezen a térségen belül Róma sorsa:

A mese, amire később még visszatérek, történelmietlen, de tanulságos. A város alapítását a történetírók egészen pontosan tudni vélik, s csaknem – történeti szempontból – tökéletes pontossággal közlik. Varro (aera Varroniana) Kr. e. 754-53-ra, Cato (aera Catoniana) Kr. e. 751-re, Fabius Pictor Kr. e. 748-47-re, Cincius Alimenius Kr. e. 729-28-ra teszi. Ezek közül a Varro-féle dátum az általánosan ismert, ez a Romulus és Remus mítosz és a Palilia ünnep alapján a város alapítását 753. április 21-re (dies natalis) teszi.
De valóban ekkor keletkezett, alapították? Már a fentiekben jeleztem, hogy nem. Az Aventinuson néhány jel arra mutat, hogy már a neolitikumban település volt, de a leg­korábbi lakhelyek a X. századból a Palatinusról kerültek elő, ugyanis ez volt a legkönnyebben védhető, nagyobb domb a környéken. egy Kr.e. 1400 táján létezett bronzkori falu emlékét őrzi a Héraklés-mítosz Geryonés bíborszínű teheneiről szóló része.
Ha a régészeti leletekkel egybevetve elemezzük a mesét, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a mykénéi korban a mai Róma tiberisi átkelőhelyénél volt egy olyan pont, amit állandó jelleggel használtak. Ennek a gázlónak, illetve a későbbi forum boarium körüli jó legeltető helynek a védelmére jöhetett létre 1400 körül a bronzkori telep a Palatinus környékén. Míg maga a domb betelepült, a dombok közötti völgyek lakatlanok maradtak. (Csak zárójelben jegyezném meg, hogy ennek a mítosz alapján már létezett, a latinokhoz köthető telepnek a Heraklés mondában való feltűnése a már említett erős görög hatásokra utal, s ha egyszer az etruszkokat gyanúba vettük az alapítást illetően, ugyanannyi joggal vehetnénk – bár ennek lehetőségét én a nulla körülinek tartom – gyanúba a görögöket is.) A régészeti anyagnak ellentmond, miszerint a tele­pülés magját Romulus alapítja a Palatinuson (Róma Quadrata, ami 5 telepet foglal magában). A Palatinus régészeti anyaga ugyan albai típusú településre utal (a temetkezés mintegy 60-67%-ban albai típusú pozzo-sír), ami alátámasztja a hagyományt, miszerint a mons Albanusról elvándorolt latinok ( pontosabban latin–faliscusok) hozták volna létre, de jóval korábbiak a leletek mint a hagyományos városlapítás. A mítoszok ezeket az első telepeket, illetve Róma Quadratát a Ramnes tribushoz, azaz a latinokhoz kötik.
A következő században (Kr. e. IX.) aztán betelepültek a déli dombok, először az Esquilinus. Ennek régészeti anyaga eltér a már meglévő telepekétől két ponton is. Csak 2 hamvasztásos, azaz albai típusú sírt találtak (illetve ha azóta kiástak, amióta én nézem, akkor is jóval kevesebbet, töredékét a csontvázasnak), illetve szembeszökő a népesség katonai jellege, míg máshol a sírmellékletekben nincs fegyver. Ezután elfoglalták a Caelius-t. Ezek népét a földelt temetési szokások miatt a szabinokhoz, az osc–umber csoport népéhez kötik, akik fokozatosan beolvadnak a latin közösségbe, s megszaporodván beköltöztek a Quirinalisra is. A szabinok jelenlétét őrzi a mítoszban a szabin nők elrablásának meséje, illetve a Romulus és Titus Tatius kettős királyságáról szóló történet. Hozzájuk köti a római hagyomány a Tities tribust.
A régészeti anyag szabinokkal való azonosítása azonban vitatott, de alátámaszthatja egy nem biztos, hogy tudományos magyarázat, miszerint a Pireneusokban lakók (hegyekben lakók) jelölhették csak a római dombokat úgy mint ők, azaz collisnak, míg a többi, főként síkvidéki nép a saját hegyét-dombját monsnak nevezte. A Quirinalis két telepét kötik leginkább a szabin hagyományhoz, ugyanis az itteni telepek kultikus szempontból is eltérnek Dius Fidius, Semo Sancus tiszteletében. Főpapjuk a sodales Titii kapcsolatban áll Titus Tatiusszal. A római dombokon kialakuló települések falvak, kezdetben nincs kapcsolat közöttük. Népük alapvetően pásztorkodással, kisebb részt földműveléssel is foglalkozik.
A benépesülésa Kr. e. VIII. században folytatódott, amikor a különböző dombokon levőtelepülések sorához csatlakoznak a Capitolinus és a Viminalis telepei, majd a későbbi Kr. e. IV. században az Aventinus domb lakossága is. A legutolsó telepeket köti a hagyomány a Luceres tribushoz, azaz az etruszkokhoz. Így ez a népesség nem tartozott az őslakosokhoz, a mondák nem tekintik még szövetségesnek sem, ők a legkésőbb érkezettek, a hódítók, nem az alapítók. Ez a hódítás kezdetben pedig a korai etruszk kulturális hatás bizonyítéka.
Az eddig egymástól függetlenül létező telepek, amiket a hagyomány és a leletek nem egy egységes népességhez kötnek a későbbiekben egyesült. Ezt nevezik az urbanizáció korszakának, vagy a palatinusi korszaknak.
Az önálló falvak egyesülésére a legkorábbi példa a Palatinus két falvának, Germalusnak és Palatualnak az összeolvadása, aminek vallástörténeti bizonyítéka a február 15-én tartott Lupercalia ünnep. A Palatinus vonala jelzi eszerint az egykori település határát, mert ezt a megtisztító, bajel­hárító és részben termékenységi rítust mindig a település határának vonalánál vég­ezték, tehát kellett lennie egy olyan településnek, amelynek a határa a Palatinus volt. A várost a környező földektől pontosan megszabott határvonallal választották el (pomerium), amit sem idegen követ, sem katonaság nem léphetett át a város engedélye nélkül. Ugyanerre az időre tehető az állandó jellegű intézményrendszer kiépülése, az első hivatalnokok (magistratus) megjelenése. A városfejlődés tehát nem a Capitoliumon, hanem a Palatinuson indult meg, de hogy ezt kik kerítették pomeriummal körbe, nem szól a fáma, csak a régészet és a vallástörténet igazolja.
Az egységesítés következő fázisa Septimontium (’Hét domb vallási szövetsége’) kialakulása lenne. A ’Hét domb szövetsége’ későbbi népetimológia, amit a közszáj egyáltalán nem a hét dombból, hanem a saepire montes (’hegyeket bekeríteni’) el­ferdítéséből hozott létre. Ennek a szövetségnek a szakrális központja a Velia domb volt. A ’Hét domb szövetsége’ városának neve: Róma. Maga a név valószínűleg etruszk eredetű. Elterjedt etimológiai magyarázata alapján a rumlna (Ruma) etruszk nemzetségnévből származik. Mivel a Tiberis átkelőhelyének ellenőrzésére létrejött telepek szakrális szövetsége volt, s a latin-etruszk árucsere színtere, nem csodálkozhatunk a korai etruszk kulturális hatáson.

Róma történetének első korszaka mind a régészeti mind az irodalmi anyag alapján a nemzetségi szervezeten és a települések fö­de­ra­tív kapcsolatán alapszik. A föderatív kapcsolat ugyan megvan az etruszkoknál is, de ott az állam alapformája a város, míg az italicusoknál a község, melynek gazdasági-szervezeti formája a nemzetség.

A római történelem legkorábbi időinek kutatója a régészeti anyag mellett leginkább a történeti mesékre tud támaszkodni. Nagyon nehéz dolgunk van, amikor magukat a történeti forrásokat elemezzük, ugyanis a korai annalistákat Fabius Pictort és Cincius Alimentus leszámítva a jelentős források Augustus idejéből származnak. (Livius: Ab urbe condita, Dionysios Halikarnasseus: Archeologia Romaniké, M. P. Cato: Origines, Appianos: A polgárháborúról, Cicero: De re publica, T. Varro: De linqua Latina, Plutarchos: Párhuzamos életrajzok, Verrius Flaccus: De verborum significatu, Ovidius). Róma őstörténetére vonatkozó rekonstrukcióik pedig igen mesterkéltek. Minden eseményt éves pontossággal közölnek, ami örvendetes tény lenne, de tudjuk, hogy későbbi kronológiai számítások és spekulációk eredményeképpen kalkuláltak, tehát kétes hitelességgel. Még a hitelesként elfogadott, a régészeti tényekkel viszonylagosan egyeztethető alapítási dátum pontos ideje, mármint a Varró-féléé is a hellenisztikus történelemhez való igazítás igényével született, ezért van az, hogy Athén tyrannosainak elűzése szinkronba kerül Tarquinius Superbus elűzésével. Az ok egyszerű, a kési hagyomány a korai időkkel kívánta igazolni: Róma már ekkor is a világtörténelmi fejlődés élvonalában haladt. A későbbi történelmi kritika nagyon ambivalensen közelít tehát az irodalmi hagyományhoz. Niehbuhr, Mommsen, E. Pais például az egész korai római hagyományt légből kapottnak minősíti. G. De Sanctis már valamivel nagyobb hitelt tulajdonít a hagyománynak, de általános nézet, hogy a korai római időket erős kritikával kell kezelnünk.

Ennyi tudomány után nézzük meg egy kicsit közelebbről Róma alapítási mondájának kérdését. A kérdés már régen foglalkoztat, a római vallástörténeti iskolák munkáit olvasgatom éppen, s készülök egy laza stílusú elmefuttatást megírni Romulus és Remus legendájáról. Az alábbiakban közreadott anyag a készülő cikk minden pontos forrásanyagom megjelölése nélküli változata, tehát ne kérjétek számon a pontos forráshelyeket, még dolgozom rajta. Mivel a kérdés némi vihart kavart egy kanál vízben, gondoltam, vitaindítóként jó lesz. Ezekre a tényekre utalva kérdeztem Kis Piramistól, de aztán annyiba maradt a dolog. Kéretik tehát nem tudományként, hanem egy lehetséges nézőpontú elemzés kezdeteként tekinteni. Lássuk:

Róma alapítása

„ Nincs földünkön olyan emberi telep, amelynek oly vonzó ereje volna, mint az „örök város”-nak…Hatása páratlan volt az emberiség szellemi fejlődésére és talán túlzás nélkül mondhatom, hogy a világtörténelem szólal meg falai között… A klasszikus római kultúra harci fegyvereivel, okos közigazgatásával, technikai vívmányaival, kereskedelmével és iparával, bölcs törvénykezésével és türelmes vallásával Európa urává küzdötte fel magát. E római kultúra nevelte a középkorban az újabb nemzeteket, minket magyarokat is; részben ma is nevelő szerepet tölt be, mert gyümölcseiből, mint a múlt örökösei mi is szedegetünk…”
Ezzel kezdődik Geréb József: A római kultúra legjelentősebb vonásai című könyve, s ennél veretesebben kevesen foglalták szavakba a római kultúra jelentőségét.
Róma alapításával kapcsolatban két dolog figyelemre méltó: az első a mikor? A második a hogyan?
Az alapítás dátuma történeti léptékkel csekély eltérést mutat a történeti szövegekben: A történetet elbeszélő legkorábbi forrás, Fabius Pictor Kr. e. 74847-re teszi. Egy másik korai történetíró, Cincius Alimenius Kr. e. 72928-ra. E két dátumnál pedig csak alig korábbra keltezi a hellenisztikus hagyománnyal a rómait összeegyeztetni kívánó Varro, aki napra pontosan megadja: a város alapítása 753. április 21-én történt.
A régészeti bizonyítékok, bár azt is alátámasztják, hogy a római dombokat már jóval korábban, a X. század körül is lakták, de mint városnak létét ekkor még nem bizonyíthatják. Az urbanus leletek nagyjából egybehangzanak az írott hagyomány sugallta korszakkal, ha nem is ilyen napra pontosan.
Ezzel hát könnyedén végeztünk. Tekintsük át kissé részletesebben a hogyan kérdését, magának a Rómát alapító ikerpárnak a meséjét!
Vannak olyan történetek, amelyeket a történeti köztudat változatlan népszerűséggel őriz, makacsul ragaszkodik hozzá és a dicső múlt hagyományának tekint. Ezek közé a történetek közé tartozik a Róma alapításáról szóló történet, amit mindenki ismer és mindenki készpénznek vesz, igaz történetnek tekint. Első gimnáziumban a legelső latin óra legeslegelső mondata így hangzik:
„Roma a Romulo conditur.” (Rómát Romulus alapította.)
Egyszerű közlés, nincs ebben semmi érdekes. De valóban így van? A fenti mondat egyetlen grammatikai érdekessége az, hogy szenvedő szerkezetű, amit általában úgy fordíthatunk: ’Róma Romulus által alapíttatott.’ Ez pedig egy kicsit azt sugallja, hogy a város nem nagyon örült ennek, hiszen kénytelen volt elszenvedni ezt az alapítást. Mit is jelent hát mindez? Romulus erőszakkal alapította meg Rómát? Erőszakkal bizony. És a szenvedő szerkezet nagyon is fontos szerephez jut Róma alapítási történetében. Romulus erőszakossága ugyan bizonyítható, de nem Róma volt az, ami szenvedett. Lássuk hát közelebbről is ezt a történetet!
Számos más ismert elbeszélés között, amely egy másik mítoszkörhöz, a Hercules- (Héraklés) mondakörhöz csatolja az alapítási mítoszt, a trójai háborúból ismert Aeneas (Aineas) mondája vált Róma nagy történeti legendájává. A számtalan változatban élő elbeszélés-sorozatból a legismertebbé egy régi logographus, Quintus Fabius Pictor (az első még görögül író római történetíró), által elmondott verzió vált, s Livius Róma-történetében (Ab urbe condita…) ismét elbeszélvén a római nép hősi hagyományaként vonult kitörölhetetlenül a köztudatba. Ez a hagyomány, azonban erősen hiányos és meseszerű, és még ezt is kiegészítette Fabius Pictor. A szöveghagyomány egyetlen szépséghibája azonban az, hogy Róma történetének nem volt folyamatos feldolgozása az Augustus korig. Ekkor viszont összeszedegetve a történeti elbeszéléseket a kor történetírói, így Livius és a halikarnassosi Dionysios az Augustus–kor igényeinek megfelelően erősen átdolgozták azokat.

Hogyan is szól maga a mese?
„A görögök által felgyújtott Trója lángoló falai közül Aeneas kimenekítette Apját és fiát, valamit a házi isteneket, majd Iuno haragja miatt ugyanúgy bolyong a tengeren, mint Odysseus. Saját viszontagságos Odüsszeiájának végén azonban szerencsésen partot ér Itáliában, az istenek akaratából legyőzi ellenségeit s feleségül veszi Latinus laurentumi király leányát, s Latium királya lesz, de nem gyakorolhatja sokáig a hatalmat, mert belefullad a Numicius (Rio Torto) folyóba. Fia, Ascanius vagy Iulus, a mons Albanus mellett új várost alapít, Alba Longát, s trójai hérosz utódai háromszáz éven keresztül háborítatlanul uralkodnak, mígnem Procas fiai között felüti fejét a testvérháború. Amulius megfosztotta bátyját, Numitort a tróntól, fiát orvul megölte egy vadászaton, s leányát, Rea Silviát, hogy a trónra törvényes jelöltet ne szülhessen, Vesta papnőjévé teszi. De az istenei ismét közbeszólnak, s Rea Silvia ikreket szül Marsnak, a hadistennek. Ezeket a gyermekeket kegyetlenül kiteszik egy kosárban a Tiberisre. A folyó árja a Palatinus lábához sodorja a gyermekeket, ahol egy nőstény farkas talál rájuk, s addig táplálja őket, amíg a királyi nyájak pásztora, Faustulus meg nem találja őket, s feleségével, Acca Larentiával fel nem neveli. A fiúkat Romulusnak és Remusnak nevezik, azok szép és erős ifjakká nevelődnek, s bátorságuk a Quinctiliusok és Fabiusok fiúcsapatának az élére állítja őket. A pásztorok csapatainak örökös összezördülései közepette edződnek érett férfivá. Remust azonban egy csetepaté alkalmával elfogják Numitor pásztorai, s nagyatyjuk elé viszik. Ekkor Faustulus a másik fiúval Numitor elé járul, s felfedi a gyermekek származásának titkát. Az ifjak megtámadják és megölik a zsarnok Amuliust, majd visszahelyezik trónjára a bölcs Numitort, aki nekik ajándékozza azt a földet, ahová őket kitették, hogy azon várost alapítsanak. Ekkor kezdődik a testvérpár versengése az alapító jogáért, s mert nem tudják eldönteni, kit illet e jog, etruszk szokás szerint auguriumra, madárjóslásra bízzák a dolgot. Romulus a Palatinuson, Remus a szemközti Aventinuson lesi a madarak röptét. Előbb Remusnak tűnik fel hat sas, de azon nyomban Romulus tizenkettőt lát, s így neki ítélik a városalapítás jogát. Ezután szintén az etruszkok hagyománya szerint Romulus két hibátlan marhát érccsoroszlyás ekébe fogott, kívülről egy bikát, hogy jelezze az idegenekkel szemben az erőt, és belülről egy tehenet, mint a termékenység képviselőjét, és megvonta a város határát jelző pomeriumot a Palatinuson. Ez volt az a határvonal – Roma quadrata –, mely elkülönítette a polgárokat a cliensektől és idegenektől. Ezzel a szakrális városalapítás megtörtént, s azonnal építeni kezdték a pomerium mentén a város falait. Az építkezés még szinte el sem kezdődött, amikor Remus gúnyolódva átugrotta azt, amiért Celer, Romulus barátja, vagy talán maga Romulus, haragjában agyonütötte. Remus gyilkosa pedig büszkén így kiáltott fel: „Így pusztuljon el, a ki át meri ugrani falaimat!” Ezekkel a szavakkal mosta le a testvérgyilkosság vétkét a falakról, mert ha ezt nem mondta volna, bizony rossz ómennek kellett volna tekinteni, s Róma sohasem lehetett volna azzá, amivé lett. De a szégyen, s a rossz ómentől való félelem nem múlt el, a megölt Remus árnya megjelent a gyilkosa előtt és azt követelte, hogy tiszteletére ünnepet alapítson. Így magyarázza a római hagyomány a Lemuria ünnep intézményét. A város alapításának évfordulóját pedig az április 21-én tartott Palilia nevű pásztorünnep jelezte, mely a jó óment megerősítette s a rosszat elhárította.” (Kivonat Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia c. művéből)

Így szól hát a történeti rangra igényt tartó mese, melynek valóságtartalmát sokan kutatták és kutatják ma is, s hol elvetik, hol részben, hol pedig egészben elfogadják az események ilyetén történő végbementét.
De lehet-e valaha is biztosat állítani erről a történetről? Be lehet-e bizonyítani igaz, vagy hamis voltát? Valószínűleg sohasem. Az ősi Róma, s különösen az etruszkok nagy kutatója, Massimo Pallotino hosszú évek munkája után így nyilatkozott: „Mindaz, amit az ősi Rómáról tudunk és tudni fogunk, esetleges töredék ahhoz képest, amit nem tudunk és nem is fogunk megtudni” De mi az, amit a régészet és filológia elmondhat erről a történetről? Maradjunk csak a saját véleményemnél: lehet, hogy ennek a történetnek van annyi autentikus magja, mint a trójai háborúnak, de a kép, amit elénk rajzol az előidőkről nélkülöz minden szilárd kronológiai keretet, s egészébe véve anakronisztikus. Mi következik ebből? Rómát minden valószínűség szerint nem alapították, s ha mégis, határozottan nem Romulus és Remus, ám ennek ellenére létezik. Honnan vették akkor ezt a történetet? Livius, amikor elbeszéli, maga is hagy egy kis rést, amivel kihátrálhat a történet hitelességének elismerése mögül: „A hajdankort megillette az a kiváltság, hogy egybeszője az emberit és az istenit, s ezzel a városok keletkezésének történetét magasztosabbá tegye.”
De hogyan is állunk ezzel a magasztosabbá tétellel? Ha jobban belegondolunk, akkor ez elég furcsa történet, amivel egy világbirodalom a saját létét igyekezett igazolni. Magasztosabbá tette saját történetét? De ennek a történetnek szinte egyetlen mondata sincs, amely ne ütközne a híres római jog valamely paragrafusába. Nézzük csak ennek elemeit!
Először is kezdődik egy ifjabb fiúval, aki az öröklési rend szabályait áthágva leteszi trónjáról a bátyját. Ez még enyhe a későbbiekhez képest, hiszen vér sem folyt, csak a féktelen hatalomvágy tükröződik az álnok Amulius tettei mögött.
Ámde eztán elköveti a halálos bűnt: megöleti rokona fiát, a törvényes örököst. Erre már nincs mentség. Az pedig, hogy a lányt megkíméli, nem menti fel. Mindenesetre némi könyörületet tükröz az álnok nagybácsiban, aki ravasz fondorlattal külső erőszak alkalmazása nélkül kívánta meddővé tenni bátyja leányát. No, ez hála az isteneknek, nem sikerült, örülhetünk, a nagybácsi és leszármazottainak félreállítására alkalmas törvényes örökösök születtek. De hogyan is?
A történet egy megerőszakolt Vesta-szűzzel folytatódik. Ez már halálbüntetéssel járó cselekedet, feltéve persze, hogy in flagranti kapták őket, ami nem történt meg. Nem is történhetett meg, mert az istenekre nem vonatkoznak az emberi törvények.
Ha az még nem lenne elég, hogy egy „vi compressa” (megerőszakolt szűz) szüli a városalapítókat, akkor tetézzük meg azzal, hogy a szűz maga is elkövetett egy halálos vétséget: megszegte szakrális szüzességi fogadalmát, amiért a Vesta-papnőket elevenen eltemették.
Ugyanezen szakrális vétség tovább bonyolódik, hiszen nem hajtották végre rajta ezt a halálos ítéletet, azaz megszegték azt a szent előírást, ami minden törvénynél erősebb volt. Miért e kivétel? Mert egy királylányról van szó? Nagybátyja lánya kikönyörgi életét. Vannak hát olyanok, akik mentesek a törvény alól? No igen, a hatalmasok, meg az istenek…
Folytatván a sort, az atya személye is bizonytalan. Mars nem „certus pater”, akárhogyan is nézzük. Igaz, mindig azt tartja a jog a vitás esetben: „Mater certus, pater incertus”, azaz az anya a biztos, az atya bizonytalan, de hogyan bizonyítható itt az isten jelenléte? Otthagyta a pajzsát? Dehogy, az az égből pottyan alá majd egy későbbi történetben. Itt egy szóbeli közlésről van szó, amely a megesett lány vallomása. Ez lehet vád is és védekezés is. „a Vesta-szüzet erőszak érte, ikerfiakat szült, s vagy jóhiszeműen, vagy mert meg akarta szépíteni a vétket, egy istent vádolva Marsot nevezte meg bizonytalan eredetű gyermekei apjának” (Livius I.1.4.) De ki ne védekezne ezzel: „Isteni férfiú volt!”?
A következő bűn: kiskorú szándékos veszélyeztetése és gyilkossági kísérlet. A gyermekeket kitették a Tiberisre, mondhatni istenítéletre, vízpróbára bízva, megélnek-e? De a szándék a kimeneteltől eltekintve: vízbe fojtani az ikreket. S ha mégse, csak megeszik őket a farkasok. Esetleg éhen halnak. Ez sem történt meg.
Az ifjak nevelőanyja már az antik forrásokban is hol egy tiszteletre méltó, önfeláldozó, gondos anya, hol pedig a farkassal, a farkas-anyával kapcsolatba hozott lupa, azaz örömlány, hogy szépen fogalmazzak. No, szépen vagyunk! „Anyám szüzességét vesztett szűz, nevelőanyám pedig kéjnő.”
A szépen cseperedő ifjak minden szépítő elbeszélés ellenére is világos, hogy ahogy már abban az időben a felfegyverzett csapatok esetében lenni szokott: rabló életmódot folytatnak (elhajtják a másik nyáját), népük pedig innen–onnan összeszedett csőcselék.
Aztán egy esemény, ami alól a természetes jogérzék és igazságérzetünk felmentést ad: a zsarnok Amulius meggyilkolása. Ha úgy tetszik, ez a talio, a vérbosszú megölt nagybátyjuk miatt, s a törvényes állapotok helyreállítása nagyapjuk visszahelyezésével a hatalomba. Az ítélet felmentő, feltéve, hogy a törvények még nincsenek írásba foglalva, mert a vérbosszú intézményét mindenütt törvényen kívül helyezték azáltal, hogy megtiltották az önbíráskodást, s vérbosszú végrehajtását az állam vállalta át. Tehát, ha a jogra érzékeny Róma az, aminek vallja magát, Amuliust bíróság elé kellett volna állítani, elítélni, s azt államilag végrehajtani. Ő megérdemelte azt a véget, amit kapott, de ez nem menti fel az ikreket az önbíráskodás és a rokongyilkosság vádja alól. Az is igaz viszont, hogy a történet még a tizenkéttáblás törvények megalkotása előtt játszódik. Vagy mégsem? Halasszuk későbbre a választ!
A történet folytatásában a városalapítást megelőző auspicium jóhiszeműsége is erősen megkérdőjelezhető. Jól álltak sasokkal abban az időben. Szóval, ha te hatot láttál, én azonnal tizenkettőt. S ki látta még? Livius mindenestre már nem átallott kételkedni a hitelességben.
Ami ezután jön, ismét lemoshatatlan: testvérgyilkosság. Azazhogy pontosabban: talán testvérgyilkosság. Figyeljük csak meg, hogyan bújik ki, bujtatják ki Romulust a források ez alól a vétség alól! Bizonytalanná e tényt téve mindjárt a monda változatai által egy baráttal és elsimítva egy fenyegetéssel. Enyhítendő a vétket a pomerium megsértése felmentő ítélet lenne, hiszen ki ezen engedély nélkül átlép, halál fia. A római jog így aztán szépen kimoshatja városa alapítóját a testvérgyilkosság vétke alól.
A két fivér harca aztán rokon- és apagyilkossággal koronázódik, ugyanis amikor Romulus és Remus hívei egymásnak esnek, a köztük lezajlott küzdelemben meghal fogadott testvérük és az őket felnevelő pásztor.
Ennyi ha nem lenne elég, a történet még nem ér véget. Alig alapították meg a várost, mindjárt ott van a szabin nők elrablása. Az pedig a vendégjogot lábbal tipró nőrablás, amit csak azért említek, hogy teljesebbé tegyem a képet.
Ez lenne tehát az a dicső hagyomány, amit a rómaiak alkottak maguknak? Aligha, hiszen már ebben a történetben is kísérlet történik magának a történetnek a tisztára mosására. Nem hangsúlyozódik az ikrek fogantatásánál a modus operandi, szemet hunynak az anya vétke miatti büntetés felett, sajnáltatják a kitett gyerekeket, elhallgatják, amennyire tudják, az ikrek erőszakosságát, felmentik őket az erkölcsi érzékünkre apellálva a rokongyilkosság alól, s kitűnő magyarázatot adnak arra, hogy ott, azonnal, miért nem hajtották végre a testvérgyilkos Romuluson a kötelező halálos ítéletet.
Honnan ered akkor ez a büntetőjogi példatár? Semmi esetre sem maguktól a rómaiaktól. Figyeljük csak meg még egyszer, mit is mondanak a város alapítóiról?
„Megerőszakolt anya farkas táplálta erőszakos, rokongyilkos fiai.”
Ki mondhatott ilyet az alapítókra? És főként mikor? Az első kérdésre a válasz: az ellenségei. A másodikra: akkor, amikor Róma megkezdte itáliai hódításait. Mindebből következik, hogy a történet nem római eredetű, nem a korai időkről szól, nem a római előidőkben keletkezett hagyomány, hanem a szomszédos népeket egymás után, erőszakosan legyőző, területüket könyörtelenül elvevő Róma urainak szóló történet. Mit is írt erről Trogus? „Nem hiába táplálta farkas a város a­la­pí­tó­it, az egész nép is farkaslelkű, telhetetlen, vérre, hatalomra, gazdagságra szom­ja­zik.” (Pomp. Trogus apud Iust. XXXVIII. 6,7.) Helyben is vagyunk.
„Amikor a római virtus hovatovább a közép- és dél-itáliai környezet létét fenyegette, a szorongatottak olyan ajándékkal hódoltak neki, mint a haldokló Nessos Héraklésnek… A fiatal nemzet a korábbi, szegényes ősmondája helyett kapott egy olyat – uralmi helyzetéhez méltót, pompásan csillogót, magvasat –, amelynek előnytelen alapvonásait évszázadok hazafias magyarázkodásának sem sikerült eltüntetnie” – írta minderről Strasburger (Zur Sage von der Gründung Roms).
És valóban. A római történetírókat arra kényszerítették a legyőzött népek szájhagyományaiból kikristályosodó történetek, hogy állandó védekező pozícióból magyarázzák saját múltjukat. Pedig mit is kívántak ők maguk bizonyítani? Számos keleti, hellenisztikus vándormotívumon keresztül a birodalom alapítóinak isteni származását, s előre megjósolt nagyságát.
Hogyan? Az isteni származás két vérvonalon is bizonyítható. Az egyik maga Aeneas, a trójai hérosz, akiről tudjuk, hogy Anchises és Aphrodite gyermeke. A másik vonal Mars, a rómaiak által nagyra becsült hadisten, akinek öröksége a háborús győzelem és maga a birodalom. Erről így ír Vergilius az Aeneisben:
„Más faj – elismerem — élethűbb ércszobrokat alkot,
s arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány,
jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját
mérőbotjával, vagy számontartja kelésük:
ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,
és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!”
(ford.: Lakatos I. Verg. Aen. VI.847–853.)
A másik vonal, amely Róma dicsőségét hivatott kiemelni: az igazságszolgáltatás. A rómaiak megbüntetik azt, aki megsérti a jogos rendet. Így bűnhődik a törvénytelenül hatalomra jutó, a hatalomra jutni kívánó egyaránt.
A harmadik motívum egy igen ismert, a Mediterraneum térségében elterjedt mítosz-toposz: a vízből vett gyermek mítosza. Ez arról szól, hogy a víz, mint minden termékenység forrása megszüli azt, aki a partjainál hatalmas birodalom alapítója lesz. Így került vízbe az első birodalom, az akkádok birodalmának alapítója, Sarrukin, így vezethette a zsidókat Kánaánba a vízből vett Mózes, és így lehetett királlyá Perseus, hogy csak a legismertebbeket említsük az ikrek „vízre bocsátásának” szellemi ősei közül. Ez a történet pedig átszövődik a hellenisztikus isten-gyermek mítoszainak egyéb szálaival is: a származás isteni voltával, a halálos veszélyből való szabadulással, a megkísértéssel, a bűnnel és bűnhődéssel, hogy csak a legfontosabb elemeit említsem a Héraklész-mondakörtől egészen Krisztus történetéig ívelő sornak.
Végezetül nézzük meg magukat az irodalmi forrásokat, amelyeken keresztül ez a történet formálódott, hogy megtaláljuk, hogyan ötvöződhetett a szomszédos népek Róma ellenes pletykáinak sora a Mediterraneum mítoszköreivel!
A Romulus-történet egyik legteljesebb változata a Plutarchos által megőrzött verzió. Plutarchos történetírói módszerei közé tartozik, hogy az általa elmesélt történeteket tekintélyes férfiakat tanúul híva teszi hitelessé, ami megkönnyíti számunkra az eredetkutatást. Erre a történetre Plutarchos úgy hivatkozik, mint amit a peparéthosi Dioklés írt meg a leg­job­ban. Tehát a kiindulási alap egy Aristotelés tanítvány hellenisztikus tudós, akitől Fabius Pictor is merít. Peparéthosi Dioklés mintája viszont Sophoklés Tyró c. drámája volt, amit még hatásos drámai for­du­latokkal is kiegészít. A történet tehát egy klasszikus görög példázat, amit a hellenisztikus előadás-technika tett színessé. Ettől azonban még nem kellene ilyen Róma ellenesnek lennie. A magyarázata annak, hogy mégis az, az annak a görög világot ért megrázó eseménynek tulajdonítható, amit a makedón világbirodalom válsága okozott. A széthulló világbirodalom mellet az egyetlen hódító nagyhatalom Róma volt. A saját létét fenyegetve látó hellén világ a IV. század végén – III. század elején kialakított egy, a rivális nagyhatalmat erkölcsileg lejáratni akaró történetet, ami természetesen a görög utazókon keresztül eljutott az itáliai görög városállamokba is. Amikor pedig Róma közép- és dél–itáliai térhódítása nyomán magára haragította mind a környező népeket, mind a görögöket, megkapta dicső jelenét dicstelenné tévő múltjának mítoszát.

Mit is mondhatnék többet? Leomlottak az emlékművek? Oda Róma dicsősége? Szó sincs erről, mindössze kutatgattunk egy kicsit az írások miértje és hogyanja után. Néhány dolog azért biztos a Romulus-mítosz és az Aeneis alapján:
„Rómát az istenek akaratából megalapították, hogy virágozzék, és hatalmában tartsa a vi­lágot, miután a dicső Trója elesett…”

© T. Horváth Ágnes