A Piazza San Pietro in Vincoli nevét az azonos nevű templomról kapta. A templom neve Eudoxia legendájából származik. Eszerint Eudoxia, III. Valentinianus császár felesége, egy jeruzsálemi zarándokútja során megtalálta a Péter apostol megkötözésére használt láncokat. A láncok egy része Konstantinápolyban maradt, de néhány szemet elküldtek belőle Eudoxiának Rómába, ő pedig a pápának ajándékozta azokat. Rómában azután bekövetkezett a csoda: Nagy Leó pápa kezében és szeme láttára a láncszemek összeforrottak a Rómában őrzött és nagy tisztelettel övezett többi darabbal. A templomot annak a római törvényszéki épületnek a helyére építették, amelyben Szent Pétert bíróság elé állították és elítélték.
A legendával való kapcsolata ellenére, mégsem Nagy Leó pápa szentelte fel a templomot, hanem elődje, III. Sixtus, aki 432 és 440 között volt az egyház feje. A templom eredete tehát visszanyúlik az V. sz. előtti időkre, de a sok átépítés, főleg a XVIII. sz.-i, melyet Fontana végzett, és amely különösen a templombelsőt érintette, jelentősen megváltoztatta arculatát. A középső hajó eredeti szép mennyezetével hatásos látványt nyújt. Említésre érdemes Parodi freskója, az « Il Miracolo delle Catene » (a láncok csodája). Szent Péter szenvedésének szimbólumait a főoltár alatt őrzik, bronz ereklyetartóban. Jelentős művészek alkotásait találjuk még a templomban (Guercino, Domenichino, Bregno), de a legkiemelkedőbb alkotás Gyula pápa síremléke, Michelangelo remekműve. A síremlék közepén helyezkedik el a trónon ülő Mózes csodálatos szobra. Eredetileg a Szent Péter bazilikába szánt síremléknek csupán egyik sarokfigurája lett volna ez a lenyűgöző, erőt sugárzó szoboralak.
Ennek alapján is képet alkothatunk az eredeti koncepció grandiozitásáról. Gyula pápa halála után utóda, X. Leó pápa kívánságára Michelangelónak egyszerűsíteni kellett a művet. A csaknem közvetlenül a padló szintje fölött emelkedő 2,55 m magas ülő figura már önmagában véve is félelmetes, és ezt a benyomást a finomra csiszolt márványból készült óriás erőteljes formái a dinamikusan emelkedettségig fokozzák. A ruharáncok jobb felső combja fölött alaposan felgyűrődtek, láthatóvá téve a gigantikus méretű térdet és alsó lábszárat. A meztelen karokon a duzzadó izmok és erek féktelen erőről tanúskodnak. Mintha természeti erők költöztek volna a testébe: szakálla zuhatag, térde szikla, haja láng. A harag felgerjedése és lehiggadása egyesül egyetlen pillanatban. Szemöldökei összerándulnak, tekintete megvető és fenyegető.
A régi művészet erkölcsi különbséget érzett a jobb és a bal oldal között. Isteni védelmet élvezett a jobb, míg a bal ki volt téve a gonosz erők támadásának. Michelangelo a szobor komponálásánál használta ezt a szimbolikát: a jobb oldal – ahol a törvénytáblák is vannak – zárt, biztos, szilárd, védett. A bal – amelynek ártó erőivel Mózes szembeszegül – nyitott, tördelt. Szemének villámait is arrafelé szórja. A szarvaknak nem csekély részük van a haragosan agresszív benyomás fokozásában. Jelenlétük a héber biblia egyik kitételének téves latin fordításával magyarázható, amelyben fénysugarakról van szó (coronatus), a keresztény ikonográfia pedig semmi különöset nem talált abban, hogy a „haragvó” Mózest szarvakkal lássa el (cornutus). Kétségtelen azonban, hogy nincs még egy Mózes-alak a művészetben, melyhez a szarvak olyan jól illenének, mint éppen ehhez. A testet átjáró feszültség és a mozdulat pillanatnyi jellege egyesekben felvetette a kérdést, hogy Michelangelo talán egy konkrét helyzetre gondolt, például arra, amikor Mózes „meglátja az aranyborjú imádását és fel akar ugrani” (Jacob Burckhardt). Mózes két oldalán Jákob két feleségének. az imájába mélyedő Ráchelnek és a melankolikus Leának viszonylagos passzivitást sugárzó alakja látható. E két szobor volt Michelangelo életének két utolsó, befejezett alkotása.
Létezik egy dokumentum, amely arról számol be, hogy a II. Gyula pápa sírján található Mózes szobor 25 évvel elkészülte után „változtatott” testtartásán. Christoph L. Frommel, a legnagyobb Michelangelo-kutató egy nemzetközi konferencián jelentette be a dokumentum létezését. A feljegyzés egy levél, amelyet Antonio Forcellino restaurátor talált filológiai kutatásai során. A levelet egy ismeretlen ember írta Giorgio Vasari festőnek, nem sokkal a szobrász halála után, de a művészettörténetben eddig soha nem utaltak rá. Az ismeretlen, aki bejáratos volt Michelangelóhoz, a levélben részletesen leírja, hogy megszemlélve a szobrot kifejtette a híres művésznek: jobban hatna, ha „Mózes feje kicsit oldalra fordulna”. És két nap múlva, amikor újra megnézte az alkotást, Mózes oldalra fordult fejjel ült. Michelangelo tréfásan közölte a meglepett illetővel, hogy „Mózes múltkor hallotta, hogy beszélgetünk, és hogy jobban megértse, mit is mondunk, felénk fordult”.
Ez olyan csoda volt – írja a levél írója -, amelyet megvalósíthatatlannak tart. Frommel szerint valójában vallási okai vannak annak, hogy Michelangelo változtatást végzett szobrán. Mózes ugyanis nem azért fordul oldalra szakállát markolva, hogy legyőzze szenvedélyét és megmentse a kőtáblákat . Mózes tekintetét a templom főtengelye és a kereszthajó oltáraitól fordítja el, ahol, mint új Aranyborjút, Szent Péter láncait imádták. A szobor tehát, amelynek alapján Michelangelót az ellenreformáció bajnokának tekintették, valójában arra bizonyíték, hogy a szobrász inkább a reformáció híve volt.
(krisssz)