A Forum főutcáján, a Regia, a Castor és Pollux templom és a Basilica Aemilia között emelkedett az a C. Iulius Caesar tiszteletére emelt templom, amit Kr. e. 44-ben, a diktátor halála után állítottak fel azon a helyen, ahol halotti máglyája állt. Ma Caesar sírjának tartják, de a diktátort eredetileg a Forum keleti végén a Regiával szemben temették el. Itt kezdetben csak egy numidiai márványból készült oszlop állt a „PARENTI PATRIAE” „ haza atyjának ” felirattal, majd egy oltárt emeltek ezen a helyen, ami a polgárháborúban el is pusztult, Dolabella romboltatta le. Később a hagyomány szerint második triumviratus tagjai, de valójában egyedül Augustus emeltette a megistenült Caesar tiszteletére magát a templomot, ami ión stílusú hétoszlopos templom volt, de már itáliai stílusban épült.
Maga az épület két részből állt, egy 3,5 magas pódiumon egy 26 X 30 méteres négyszög alaprajzú teremből, amely a szentélyt tartalmazta. Itt helyezték el a 8,5 méter átmérőjű kerek oltárt, amelynek peperino falai mai is láthatók. Az oltár előtt magasodott Caesar monumentális szobra. Ebben a templomban helyezte el Augustus a hadizsákmányként szerzett kincseket. Az id. Plinius elbeszélése szerint a templom falát freskók díszítették, amelyek Castort, Polluxot és Victoriát ábrázolták, valamint itt is volt egy másolata a leghíresebb görög festőnek, Apellesnek a Venus születéséről (Aphrodite Anadymene, a „Habokból születő Aphrodite”) festett képéről. A freskókat a nedvesség tette tönkre.
Előtte pódium állt, az ún. Rostra Iulia (rostra aedis divi Iulii, ld. ott) amelyet az actiumi csata emlékére a Kleopátrától elvett hajók orrdíszével díszítettek. Az eredeti templomból csak a pódium és az előhomlokzat egy része maradt fenn.
A pénzveretek bizonyságai szerint a templomot Hadrianus helyreállította, de a mára fennmaradt töredékek, a pódium és a homlokzat néhány dísze az eredeti épülethez tartoznak. Ezek a díszítőelemek, amelyek Victoriát ábrázolják az Antiquarium Forensében láthatók néhány növényi ornamentikával ékesített darabbal együtt. A templom első komoly ásatásai 1898-1899-ben folytak.
A kapcsolódó történelmi személy: Caius Iulius Caesar
Egyike a római történelem legismertebb személyiségeinek. Nagy hadvezér és még nagyobb politikus, remek stílusú író, s bár beszédei nem maradtak fenn, szónoknak se lehetett utolsó. Lehet szeretni vagy gyűlölni, de mindenek előtt csodálni kell, amit tett.
Valószínűleg Kr. e. 100-ban született, talán Rómában. Itt is halt meg Kr. e. 44 március idusán, ami márciusban tizenötödikére esik.
Politikai színvallásának kezdete házassága volt: szembenállását bizonyítandó az akkori idők legtekintélyesebb politikusa, Sulla ellenfelének, Cinnának a lányát vette el. Ki is tartott mellette, még a száműzetést is vállalta, nem volt hajlandó elválni Sulla felszólítására sem feleségétől. A száműzetést azonban megúszta: közben Sulla meghalt.
Ezután nyiltan Sulla hívei ellen fordult, bevádolta őket zsarolással. Diktátorok azonban jönnek-mennek, el is felejtődnek, s ha a politika úgy kívánja, ki lehet egyezni korábbi ellenfeleinkkel. Így tett Caesar is, aki a mithridatesi háború után feleségül vette Sulla unokáját, Pompeiát. Közben a politizálás populáris formáját választva igyekezett aedilisként költséges játékokkal megnyerni e nép kegyét. Kr. e. 63-ban pontifex maximus. A Catilina-féle összeesküvésbe is belekeveredett, de soha sem tudták rábizonyítani a részvételt. 62-ben praetor urbanus, majd propraetorként Hispaniába ment.
Itt a provincia kiszipolyozása nélkül is meg tudott gazdagodni. Erre szüksége is volt, hiszen addigra annyira eladósodott, hogy csak barátja, Crassus kezessége mentette meg az adósok börtönétől, s csak az ő közbenjárására engedték el Hispaniába. Innen Róma második leggazdagabb embereként tért vissza és megpályázta az 59. év consulságát. Ebben az időben jött létre a senatusszal szembeni erők összefogásaként az I. triumviratus, melynek tagjai Caesar mellett Pompeus és Crassus voltak. Hogy Caesarnak sikerült az egymást egyébként igencsak gyűlölő Pompeiust és Crassust egy táborba vonni, alighanem legnagyobb diplomáciai sikere volt. Consulsága alatt két földtörvényt hozott, hogy letelepítse Pompeius veteránjait. Harmadik házasságát Piso lányával, Calpurniával kötötte. Lánya, Iulia, Pompeius felesége lett. Consuli éve letelte után Galliába ment. Proconsulként Kr. e. 58–51 között meghódította Galliát, erről saját kezűleg tudósít minket a háborúról írt „Kommentárok a gall háborúról” című munkájában.
A triumviratus azonban egy idő után kezdett bomladozni. Előbb Iulia halt meg, majd Crassust ölték meg a parthusok, s Pompeius ezek után jobbnak látta a senatussal szembeni loyalitása felelevenítését. Kettejük polgárháborúja 49. január 10-én a Rubico folyón történo átkeléssel kezdődött, ott, ahol Caesar minden bizonnyal nem mondta ki a neki tulajdonított híres mondatot: „Alea iacta est” (A kocka el van vetve), de ennek ellenére az a bizonyos kocka elvettetett és 48. augusztus 9-én a pharsalosi csatában Caesar végképp győzedelmeskedett ellenfelén, akit Egyiptomba menekülvén megöltek.
Nem az iránta érzett gyűlölettől, vagy Ceasar-párti érzülettől vezéreltetve, hanem félelemből, mert így akarták kikerülni, hogy Caesar Egyiptom földjére tegye a lábát. A számítás nem vált be. Caesar partraszállt és beavatkozott az egyiptomi trónviszályba. Joga ugyan nem volt hozzá, de katonája igen. Az ifjú Kleopatra olyannyira elbűvölte, hogy rövidesen a trónra ültette és szeretőjévé lett, aminek gyümölcse, Caisarion is hamarosan a világra jött. Ő volt Cesar egyetlen fia. Ezután máshol is tette a dolgát: 47-ben Zelánál megverte Pharnakés bosporosi királyt. Innen küldte minden idők legrövidebb és legszellemesebb hadijelentését a senatusnak: „Veni, vidi, vici”, azaz jöttem, láttam, győztem. De győzött máshol is: 46. április 6-án az afrikai Thapsosnál legyőzte Pompeius híveit. Pompeius fiait pedig a hispaniai Mundánál verte meg 45-ben. Rómában négy diadalmenetet tartott, s ezek után korlátlan hatalomra tett szert.
Példátlan módon egyszerre több magistraturát, azaz közhivatalt is viselt. Meghatározatlan időre diktátor („rendesen” hat hónapra szólt), ötévre consul és életfogytig néptribunus (ezek egyetlen évre szólhatnak).
Határozott kézzel újjárendezte a római államhatalmat és naptárt. Rajta volt a provinciák romanizálódásának előmozdításán, bőkezűen adományozott polgárjogot, támogatta a veteránokat és elősegítette a települések önigazgatásának létrehozását. Minden amellett szólt, hogy a birodalom megváltozott igényeinek megfelelő római államot fog létrehozni.
Ez pedig annak ellenére, hogy a rex, királyi címet visszautasította, a hellenisztikus nagymonarchiák mintáját idézte. A római hagyományt és a régi alkotmányt féltők azonban nem nézték jó szemmel tevékenységét. 44. március Idusán a hozzá legközelebb álló körökből kikerülő összeesküvők Pompeius szobra előtt 23 tőrdöféssel meggyilkolták. A „haza atyja” meghalt. A halotti szertartásán Antonius által elmondott beszéd Shekespeare átírásában lett halhatatlan. Utódja azonban Antonius csak Kleopatra ágyában tudott lenni, Róma élén nem. Fogadott fia, az Antonius által bolondnak minősített Octavianus, a későbbi Augustus császár megvalósította mindazt, amit nagy elődje elképzelt.
Caesar életrajzát Suaetonius írta meg, neve fogalommá vált, később a császári rang megjelölésére szolgált, s maga a szó is az ő nevéből származik. Személyét hol kisajátították, hol a fiókba söpörték a politika nagyjai. Minden kor megalkotta a maga Ceasarját. A kortársak egyik fele a zsarnokot és a köztársaság megdöntőjét látja benne, de egyetért a Caesar-pártiakkal abban, hogy nagy ember volt, aki nagy tetteket hajtott végre. A gondolkodás százada, a reneszansz nem kedvelte. A XVII. századtól kezdődően fokozatosan lett népszerű, mint a tettek embere, kitűnő példakép. Az európai történeti köztudatban élő Caesar-kép az egyetlen Nobel-díjas történésztől, a kiváló Theodor Mommsentől ered. Számára Caesar minden emberi és katonai erény megtestesítője, példátlan alkotó géniusz, nagy hadvezér, szónok, író, de főképp államférfi (Staatsmann).
Ez az álláspont sok vitát kavart, ellenzői igyekeztek Caesart politikai kalandorként beállítani. A hozzám legközelebb álló véleményt Matthias Gelzer így fogalmazta meg: „Caesart a politika mesterének nevezhetjük. Nagy volt az általános politikai irányzatok megértésében és megvalósításukban. Virtuóz módon kezelte a mindennapi politika mechanizmusát, nem tévesztette szem elől a nagy célokat.”
Ez volt hát Caesar? Köteteket lehetne írni róla, a legnagyobb gyönyörrel lehet vigyorogni azokon a gúnyverseken, amiket katonái énekeltek róla a diadalmentben, lehet somolyogni nem túl gálánsan intézett gáláns kalandjain, fel lehetne háborodni intrikáin, helyezkedésein, megmosolyoghatnánk kopaszságát, kinevethetnénk epileptikus rohamait, de csak közelebb kerülhetünk Caesarhoz, összetett személyiségét soha sem tárhatjuk fel minden színében és árnyalatában. Én magam is nagy gyönyörűséggel foglalkoztam vele, megkíséreltem magánlevelezését feltárni, s most meghatódva álltam a Forum ezen a mindig virággal borított helyén: „Ave, Caesar!”
© T. Horváth Ágnes