A Via Sacra északnyugati végén található. Kr. u. 203-ban emelték a császár és fiai, Caracalla (M. Aurelius Antoninus) és Geta tiszteletére, hogy megörökítse a parthusok feletti győzelmet. Maga a hadjárat nem tartozott a római történelem legfényesebb lapjai közé, sokkal inkább tükrözte a megalkuvó senatus hajbókolását, amivel a tízéves uralkodását megünneplendő Rómába látogató császárt fogadta. A diadalív egész díszítését a háborúnak és a győzelem ünneplésének szentelték. A domborművek egy része jelképes: a szárnyas nőalakok győzelem megtestesítői. Mellettük az ősz és a nyár szimbolikus alakjai a császár által teremtett bőség és boldogság képviselői. A többi kép konkrétan a parthus háborúhoz kapcsolódik.
A két kisebb kapu felett a parthusok egyik fővárosának, Ktesiphónnak a bevételét örökítették meg. A lábazaton a bosszantó, állandó fenyegetést jelentő parthusok mint legyőzött hadifoglyok szerepelnek. Ezek a domborművek más művészi ízlést tükröznek, mint a másik két diadalív domborművei. Itt a korábbi emberábrázolási szabályokat megtagadva a madártávlat érvényesül.
A háromkapus diadalív frontjait négy, magas plinthoszon álló kompozit oszlop díszíti. 20,88 méter magas, 23,27 méter széles és 11,2 méter mély. Téglából és travertin tömbökből készült, amit márvánnyal borítottak. A középső kapunyílás 12 méter magas. Mindkét frontot négy-négy, mintegy nyolc méter magas, kompozit oszlopfővel koronázott oszlop ékesíti.
A császár halála után a hatalmát öröklő fiai nem tudtak együtt uralkodni, ezért Caracalla megölette Getát, s 212-ben erről a diadalkapuról is levetette fivére nevét, hogy aztán az így keletkezett helyre őt dicsoítő jelzőket írasson. A Geta nevét tartó bronzbetűk helyei azonban ma is kivehetők a diadalív feliratán.
Az eredeti felirat:
„IMP CAES LUCIO SEPTIMIO M FIL SEVERO PIO PERTINACI AUG PATRI PATRIAE PARTHICO ARABICO ET PARTHICO ADIABENICO PONTIFIC MAXIMO TRIBUNIC POTEST XI IMP XI COS III PROCOS ET IMP CAES M AURELIO L FIL ANTONINO AUG PIO FELICI TRIBUNIC POTEST VI COS PROCOS P P OPTIMIS FORTISSIMISQUE PRINICIPIBUS OB REM PUBLICAM RESTITUTAM IMPERIUMQUE POPULI ROMANI PROPOGATUM INSIGNIBUS VIRTUTIBUS EORUM DOMI FORISQUE S P Q R”
( Septimius Severus császárnak, Marcus fiának, Piusnak, Pertinaxnak, a haza atyjának, a Perthicusnak, Arabicusnak és Adiabenicusnak, a Pontifex Maximusnak, aki 11 alkalommal viselt tribususi hatalmat, tizenegyszer kiáltottak ki imperatornak, a háromszoros consulnak, proconsulnak, és Marcus Aurelius (ti. Caracalla) császárnak, Lucius fiának, Antoninusnak, a kegyes Augustusnak, a boldognak, a hatszoros tribunusnak, a consulnak, proconsulnak, a haza atyjának, a legnagyobb és legerősebb princepsnek az állam és a birodalom helyreállításáért és a római nép hatalmának kiterjesztéséért hogy hatalmukat itthon és külföldön lássák, állíttatta a senatus és a római nép )
És amit eltüntettek róla, jól kivehető a felirat negyedik sorának közepén:
„P. SEPTIMIO L. FIL GETAE NOBILISSI(MO)”, azaz „ Lucius Septimius legnemesebb fiának, Septimius Getának”
A diadalív tetején a római bronzveretek tanúsága szerint bronz quadrigában, vagy hatfogatú kocsin a császár állt fiai között lovas katonák kíséretében. Az, hogy a császár személye itt alakok gyűrűjében állt, ismét a késő római művészet irányainak kibontakozását jelzi. A diadalív magasabb alapzaton áll, mint a régi Forum. Ez az egyetlen diadalkapu, amely alatt mi is „átvonulhatunk”. Ennek az a magyarázata, hogy bár a díszítőelemek erősen pusztulnak az időjárás és a levegőszennyezés miatt, maga a szerkezet azonban stabilan állja az idő próbáját. A kitunő állapotban megmaradt diadalív a középkorban egy keresztény templom részét képezte, mint a templom átjárója, majd a templom áttelepítésekor megmaradt régi formájában, s mivel keresztény emlék részét képezte, nem bontották le a későbbiekben. Az első komoly ásatásai 1803-ban kezdődtek meg, majd hosszú szünet után 1898-ban folytatódtak.
A kapcsolódó történelmi személyek:
Lucius Septimius Severus ( császár: 193–211)
Tripolitánában született 145-ben. Félig pun, félig római származású. 173-ban bekerült a senatusba, majd Galliában és Szicíliában volt helytartó. 190-ben consul, majd Felső-Pannonia helytartója. Róma zavaros éveiben jó katona, megbízható hivatalnok, akit Carnuntumban imperatorként köszöntöttek legiói. De nem egyedül lett császár. Keleten Pescennius Nigert választották meg, aki Rómában kevésbé volt népszerű, ugyanis Severus közeledtére a praetorianusok elpártoltak tőle.
Septimius Severus, bár csekély ellenállásba ütközött római bevonulása során, mégis jobbnak látta a praetorianus gárdát feloszlatni, s helyette egy kétszer akkorát felállítani saját katonáiból.
A diplomácia útja is rögös, Severusnak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy nem csak egy vetélytársa akadt, hanem volt egy másik Rómában is, s hogy ő maga nyugodtan alhasson, ezt a senatusban rendkívüli befolyással bíró ellenlábasát, Clodius Albinust azzal szerelte le, hogy Caesarrá nevezte ki, mintegy megelőlegezvén neki a császárrá létet. Szüksége ugyan nem volt örökösre, hiszen ekkor már volt két fia, az ötéves Caracalla és a kétéves Geta.
Rómában így ideiglenesen békét teremtve keletre ment és elgyőzte Pescennius Nigert. Ezután Albinus ellen fordult, akivel szemben fiát nevezte ki örököséül. Albinus természetesen megorrolt a mellőzés miatt és Britanniából Róma felé vonult. Severus 196–197-ben rövid látogatást tett a városban, majd Galliában megsemmisítette ellenfele légióit. Ezzel véget ért a 193-ban kezdődött polgárháború, amely véresebb volt a Nero halála utáni 68–69-nél, s több problémát is okozott.
197–98-ban az ellenfelét támogató parthusok ellen vezetett hadjáratot, amit a főváros, Ktesiphón bevételével koronázott meg. Ezt örökíti meg a diadalív.
Hazatérvén hatalma párhuzamosan csökkent praefectus praetoriója, Gaius Fulvius Plautianaus befolyásának növekedésével. A senatusszal szemben állandó ellenszenvet érző Severus a hadsereget igen nagyra becsülte. Készpénz mellett természetbeni juttatásokat kaptak, engedélyezték az őslakos nőkkel való egybekelést, a helyőrségek katonái művelhető telkekhez jutottak. Úgy gondolta, hogy a hadsereg létszámának sokszorosára emelésével lehet elkerülni a polgárháborút.
Ezután is háborúzott tovább, különösen Britanniára figyelt. Itt betegedett, s halt meg. Halálos ágyán fiainak adott utolsó tanácsa így szólt: ” Legyetek jó viszonyban egymással, legyetek nagylelkűek a katonákhoz, és mással pedig ne törodjetek !”
Végső intelme azonban süket fülekre talált.
Septimius Severus a nagy építkező császárok közé tartozott. Szülővárosában, Leptis Magnában hatalmas négykapus diadalívet állíttatott fel, ugyanitt fórumot, bazilikát, templomot, a kikötőbe vezető oszlopsorokkal szegélyezett utat épített. Rómában ő építtette a Paltinuson a Septizodiumot, ezt a különös, 1588-ban lerombolt, mágikus palotát.
Caracalla, eredeti nevén Lucius Septimius Bassianus (211–217)
Septimius Severus idősebb fia, aki hosszú gall köpenye után neveztek el így, azaz az akkor latinul még jól tudók Caracallusnak, de rosszul rögzült a köztudatban. Apja 195-ben Caesarrá tette, ekkor nevét Marcus Aurelius Severus Antoninusra változtatta. 197-ben már leveretett vele egy zsidó felkelést. 198-ban pedig már Augustus és társuralkodó.
Elkísérte apját Britanniába, s az utolsó caledóniai hadjáratot apja betegsége miatt már egyedül vezette. Igyekezett megnyerni a katonák jóindulatát saját maga számára. 211. február 4-től császár, eleinte öccsével, Getával közösen uralkodtak. Nem tudván azonban megegyezni a hatalom közös gyakorlásában, féltékenységében megölette Getát, és számos hívét. Ezek közül a legnagyobb veszteség Papinianus jogtudós halála volt. A testvérének megöléséről szóló történet igen megrázó, öccse az anyja karjai közé menekült védelemért, s ott ölték meg.
Császárként a hadseregre és a lovagrendre támaszkodott. Apja intelme értelmében azonban csak a katonákkal akart és tudott jó viszonyt kiépíteni.
Legismertebb intézkedése a „ Constitutio Antoniniana ”, amelyben a birodalom minden szabad lakosa számára biztosította a római polgárjogot. Nem szívjóságból tette, minden ünneplése dacára, hanem némi bevételhez szeretett volna jutni, s a szabad polgárok örökösödési adójára számított, amit egyszersmind 2%-ról 10-re emelt. Államjogilag azonban kétségtelen, hogy az intézkedés az egységes római birodalom kialakítása felé megtett legfontosabb lépése volt.
Háborúit a határok mellett vívta, így 213-ban Felso-Germániában a raetiai határon az alemannok és a chattusok ellen, 214-ben a Duna középső folyásánál. Igen becsvágyó uralkodó volt, megkísérelte a Parthus Birodalom megdöntését is. 216–17-es hadjárata azonban nem hozta meg a várt sikert. Gazdaságilag se volt jó üzlet, ugyanis a szükséges költségek előteremtésére csökkentették a pénz ezüst tartalmát, ami erősen éreztette hatását a piacon. A népszerűtlenné vált uralkodót saját testőrparancsnoka, Macrinus ölte meg, aki ura halála után rövid ideig trónra is ült.
Halálának hírére a császár által sokszor megalázott senatus szobrait leromboltatta, de a consecratiót (istenné avatás), melyet a császárt őszintén gyászoló légiók erélyesen követeltek, nem merte tőle megtagadni. A consecratio alkalmával a Divus Antoninus Magnus nevet kapta
Rómában építkezései közül thermái a legnevezetesebbek.
Publius Septimius Geta, császári nevén Caesar Publius Septimius Geta Pius Augustus Britannicus (211. február–december, vagy 212. eleje)
Septimius Severus kisebbik fia. Amikor Caracalla Augustus lett, akkor nevezték ki Caesarnak. 199–202 között a birodalom távoli részeiben utazgatott, majd 203–4-ben szülőföldjére, Észak-Afrikába ment. 205-ben Caracallával megosztva kapott consulságot. Bátyjával a viszonya igencsak ellenséges volt. Mint a történetíró írja: „csakis kicsapongásokra való hajlamaikban és szívtelenségükre nézve hasonlítottak egymáshoz; egyébként eleitől kezdve esküdt ellenségek és versenytársak voltak.”
205–207 között apjuk parancsára együtt voltak Campaniában, de ez az kényszerű összezártság nem volt elég ahhoz, jó barátokká legyenek. Mindenben versengtek egymással, ha az egyik valamilyen társaságban az egyik oldalra állt, a másik minden bizonnyal a másik oldalt támogatta. Olyannyira ment a versengés köztük, hogy egyfajta pónifogat-hajtásos versenyben oly ádázul versenyeztek, hogy Caracalla leesett kocsiról és eltörte a lábát. Az sem békítette ki őket, hogy 208-ban consulokká nevezték ki mindkettőjüket.
Geta 209-ben megkapta az Augustus címet és a britanniai provinciák igazgatását. Véget érhetett volna a versengés, a nála alig idősebb bátyja kinevezése után 11 évvel mindketten Augustusok lettek. A féltékenykedésen azonban nem tudtak úrrá lenni.
Apjuk halála után társuralkodók lettek, s Caracallának volt nagyobb szerepe viszonyuk további romlásában. Ő mindenben figyelmen kívül hagyta öccsét, így azokban az ügyekben is, amihez apjuk akarata szerint több köze kellett volna, hogy legyen Getának.Beleszólt a Geta fennhatósága alá tartozó britanniai ügyekbe, békét kötött a caledóniaiakkal, hogy Rómába siethessen megszilárdítani helyzetét. A hazavezeto úton a két fivér már egy fogadóban sem mert megszállni, mert mindegyik attól félt, a másik megmérgezteti. Rómában erős katonai védelem mellett a palota két, egymástól legtávolabbi részében éltek. Készítettek egy tervet a Birodalom felosztásáról. Anyjuk azonban ellenezte ezt, állítólag ezzel a felkiáltással utasította vissza: „ A birodalmat feloszthatjátok, de anyátokat nem tudjátok szétszakítani! ”
Caracalla eredetileg a vidám ünnepen, Saturnaliakor akarta meggyilkolni Getát, de terve egyes részletei kiszivárogtak, ezért rávette anyját, hogy hívja meg mindkettőjüket lakosztályába. Ekkor a fegyvertelenül érkező Getára rárontottak Caracalla katonái, s ő hiába menekült az anyjához, megölték.
Egyes történetírói vélemények szerint a hirtelen haragú Caracallával szemben Geta jobb uralkodó lett volna, hiszen kiegyensúlyozott ifjú volt, aki mindenben figyelembe vette apja véleményét és akaratát, s anyjával is igazán szeretetteljes és meleg viszonyt alakított ki. Egyetlen dologban nem járt apja kedvében, szeretett elegánsan öltözködni, minden módon csinosítgatta magát. Ezért végtelenségig puritán apja gúnyolódásának állandó céltáblája volt. Temetését is rendkívüli választékossággal rendezték meg, ami vagy anyja műve volt, vagy valami furcsa szédítése a közönségnek, hogy elvonják a figyelmet arról, hogy tulajdon bátyja ölte meg.
© T. Horváth Ágnes