A Largo Argentina szent helye
Az Area Sacrának nevezett területet 1926 és 1928 között, a nagy bontási munkálatok idején fedezték fel. A terület antik romjai felett a középkorban és a reneszánsz idején épületek emelkedtek, melyek részben ráépültek az antik épületekre is. Voltak itt lakóházak, de katonai tábor is. A bontáskor kiderült, hogy a felső rétegekben középkori házak álltak és egy XII. századból származó lakótorony, az ún. Torre del Papito, vagy más néven dell’Olmo. A torony egy nagyobb épület része volt, de ennek nagy részét lebontották.
Ezek alatt a szintek alatt három antik réteg maradványai kerültek elő, a legfiatalabb a Kr. u. 80-ból, a két régebbi Kr. e. 110-ből és 200-ból tartalmazott épületmaradványokat.
Az antik réteg legfontosabb részét a Porticus Pompeianae keleti vége jelenti, melynek nyugati oldalánál négy köztársaság kori templom maradványait találták meg. Ezek más és más időben épültek és átépültek. Valamennyi keletre tájolt. Az 1929-ben nagy sietséggel elvégzett ásatások után, bár kutatások történtek a területen, de pontos kronológiai datálásuk még várat magára. Funkcionális azonosításuk sem történt meg akkor, ezért az ábécé első négy betűjével különböztették meg őket.
A templomok eredetileg egymástól távolabb,szabadon álltak, a terület a későbbi korok során azonban sűrűn beépült. Az Area Sacrát északról a Hecatostylum és a Thermae Agrippae, délről a Circus Flaminius, keletről a Porticus Minucia Frumentaria, nyugatról pedig a Theatrum Pompei zárta körbe.
Az „A” templom
Az északi sarokban áll, s többé kevésbé a legjobb állapotban élte túl a századokat, köszönhetően annak, hogy 1132-ben átépítették, s mint S. Nicola de Cesarini vagy Calcarari keresztény templomként funkcionált. A négyszögletű templom 15 X 24,5 méteres tufa podiumon áll. Szintén tufából készültek az oszlopok, hat állt a homlokzat előtt, és nyolc-nyolc a cella oldala mentén. Az oszlopokat valaha fehér stukkóval fedték, hogy márványnak látsszanak. Korukat a Kr. e. I. század végére datálják. A cella előterének ásatásai még két korábbi fázis maradványait is felfedték. Ez a Kr. e. III. századra megy vissza, a későbbi cella alatt 3 méterrel fekszik. Ennek a rétegnek a podiuma 4 méter magas volt, és 18 lépcső vezetett fel hozzá. A későbbiekben ezt feltöltötték, a templom oltárát helyezték el rajta. Az átépítés okát a sűrűn előforduló árvizekkel magyarázták.
A Kr. e. I. században az egész területet magasabbra töltötték és tufával kövezték le. A ma látható fehér travertin kövezet és az utca, aminek frontján a templomok elhelyezkednek egy későbbi felújítás eredménye, a Kr. u. 80-as nagy tűzvész utáni felújítás alkalmával rakták le és alakították ki. Ugyanebből a korból származik két travertin oszlop is a homlokzat jobb oldalán.
A templom funkcionális azonosítása már nem egyértelmű. Két vélemény tartja magát leginkább a szakirodalomban. Vagy Iuturna templomának tartják, amit Kr. e. 241-ben a építtetett Quintus Lutatius Catulus a carthagóaiak feletti tengeri győzelme emlékére, vagy Falerii győzelme emlékére állítatta Quintus Lutatius Cerco, aki Iuno Curritis tiszteletére szenteltette fel. Mindkét elmélet mellett érvek és ellenérvek szólnak. Iuturna mellett, aki vizek és források védnöke volt az, hogy itt volt a szomszédságban az Agrippa fürdőket tápláló Aqua Virgo. Ennek az állításnak alátámasztására Ovidius Fastijának tanúsága szolgál, ami szerint az Aqua Virgo mellett állt Iuturna. A dolog majdnem eldönthetetlen, az viszont ténynek látszik, hogy a templomot a Lutatius nemzetség emeltette. Tekintettel a közeli „B” templomra, aminek építője ismert, ennek az építtetőjeként is inkább Quintus Lutatius Catulust lehet elfogadnunk.
A „B” templom
A legfiatalabb a négy templom közül. Centrális térszerkezetű, kerek templom, aminek oszlopai közül hat még ma is áll. Alapjainak és eredeti kövezetének korát kevéssel Kr. e. 100 utánra teszik. Valaha 18 tufa oszlop vette körül, amiknek fehér travertin korinthoszi fejezete és lábazata volt. Az oszloptesteket stukkóval díszítették. Maga a cella aprócska, 9,3 m átmérőjű volt, ami körül szabadon álltak az oszlopok (peripteros). A templom 2,5 m magas podiumon állt. Bent megtalálták egy szerény kultikus szobor alapzatát, feltehetően annak az istennőnek emelték, akinek márvány feje, jobb keze a „B” és „C” templom közötti területről került elő. Ezeket a töredékeket ma a Palazzo dei Consevatoriban őrzik. A homlokzati lépcsősor két oldalán még két magasabb alapzat állt, feltehetően kultuszszobrok részére. Kr. e. 50 körül az aprócska cellát lerombolták, az oszlopok közét pedig nagy tufa tömbökkel elfalazták, hogy a templom belső terét kiszélesítsék. Az így nyert 15,5 m átmérőjű tér lett az új cella. Ugyancsak kiszélesítették a podiumot peperino tömbökkel megnagyobbítva azt. A 80-as tűz után ismét újabb renovációs munkák következtek be. Az oszlopközöket összekötő tufa tömbök elé téglafal épült, így maguk az oszlopok teljesen eltűntek. A templom homlokzata előtt új porticus és lépcső épült, amire márvánnyal fedett, de téglából épült oltárt állítottak.
Ez az egyetlen templom, amit kerek formája egyértelműen azonosít. Ez lehetett az Aedes Fortunae Huiusce Diei, amiről tudjuk, hogy kerek volt, és aminek építésére Q. Lutatius Catulus tett fogadalmat Kr. e. 101. július 30-án, a cimberekkel vívott vercellaei csata napján. Id. Plinius leírásából tudjuk, hogy a Kr. u. 70-es években görög szobrokat állítottak a templom elé, vagy annak porticusába, ezek hét meztelen ifjút és az idős számoszi Pythagorast ábrázolták. Ugyancsak tudomásunk van arról, hogy magában a szentélyben három Pheidias szobor állt.
A „C” templom
Megmaradt az eredeti 17,1 X 30,5 m nagyságú tufa podiuma. Ennek korát a Kr. e. III. századra teszik, s valószínűleg a négy templom közül ez a legöregebb. A templomtól egykor 20 lépcső vezetett le a Mars mező valamikori szintjéig, s az „A” templomhoz hasonlóan oltárát csak a későbbi időkben állították fel a nagy négyszögletes emelvényen. Ez utóbbi korát a II. század végére, az I. század elejére teszik. Ez a burkolat azonban a Kr. u. 80-as rekonstrukció alkalmával teljesen eltűnt. A templom oltára ma is áll, felirata helyreállítójának Aulus Postumius Albinust, Aulus fiát és Aulus unokáját említi, de még így sem lehet pontosan tudni, kiről van szó. Lehet Kr. e. 154 consula, vagy a 110. év legatusa, esetleg 99 consula is.
A fennmaradt cellapadló későbbi, Domitianus korából való, a 80-as tűzvész utáni, ugyanúgy, mint az a hatalmas szoborfej, amit a templom északnyugati sarkánál találtak.
A templom funkcionális azonosításánál még mindig elfogadják Castagnoli nézeteit, aki a templomot Feronia templomának tartja. Feronia ősi itáliai, szabin eredetű földistennő volt, akinek Curius Dentatus építetett templomot Kr. e. 290-ban, a szabinok feletti győzelme emlékére.
A „D” templom
Ez volt a legnagyobb templom, 23,5 X 37 m nagyságú podium állt, aminek egy része ma a modern Via Florida alatt rejtőzik. Az ásatások alapján legalább kétszer átépítették, egyszer korábban, és egyszer később, mint a Kr. e. II. század végi, I. század eleji kikövezés. Mindkét podium római beton, az első a II. századra datált, bár ennek pontos eldöntése a jelenleg lehetségesnél mélyebb feltárást igényelne. A későbbi podiumot travertinnel borították. A cella a podium teljes hosszában végignyúlt, oszlopok pedig csak a homlokzat előtt álltak. A beton cellafal homlokzati részén téglával volt kirakva, ami minden valószínűség szerint a domitianusi rekonstrukciókor készült.
Ennek istene egyaránt lehetett Iuno Curitis, Iuppiter Fulgar, vagy szentelhették a nimfáknak, vagy a Lares Permarininek. Az utóbbinak, a tengerjárók védőinek L. Aemilius Regillus emeltetett templomot a szíriai Myonesos melletti csatája (Kr. e. 190) tiszteletére, amit Kr. e. 179-ben szenteltek fel. Erről tudjuk, hogy a későbbiekben a Porticus Minucia része lett. A Kr. e. 110-ben épült Porticus Minucia maradványai a Largo Argentina keleti végén futnak. Ma ugyan nem láthatók, a modern utcaszint alatt fekszenek, de oszlopcsarnokát a Kr. u. 80-as átépítés előtt keletre tájolták.
A nimfáknak épült templom is erre állt, de keveset tudunk róla. Kr. e. 57-ben leégett és újjáépítették. Csak annyit tudunk róla, hogy a Villa Publica mellett állt, de az elég kiterjedt volt, így a templom mellette bárhol állhatott.
Iuno Curitis és Iuppiter Fulgar tisztelete egymás mellett, párban fordul elő. Mindkettőnek a szabad ég alatt áldoztak, feltehetőleg nem templomuk, hanem oltáruk állt valahol a közelben, a régészeti övezet feltáratlan déli részében.
A régészeti terület egyéb épületek töredékeit is megőrizte. Az „A” és „B” templommal szemben egy márvánnyal gazdagon díszített téglaépület maradványai kerültek elő, amit szintén többféleképpen azonosítottak. Az egyik felmerülő lehetőség, hogy valamilyen szentély maradványa lehet a két templomra nyíló két szobaszerű helyiség. Ezt azonban elvetették, amikor a mellette lévő területet a Porticus Minuciával azonosították. Ekkor egy új elképzelés került előtérbe, miszerint itt volt a Statio Aquarum, a város vízvezetékeinek felügyelőjének hivatala.
A „B” és „C” templom hátoldalánál állt valaha a Porticus Pompeianae. Ennek volt része a Curia Pompei, ahol a senatus ülésén Kr. e. 44. március Idusán Caius Iulius Caesart meggyilkolták. A Porticus és a Curia, ami a porticus egy térbővítménye, exedrája lehetett, ma a modern kori utcaszint és a környező épületek alatt található. A szent kerület falánál mindössze egy tufa fal emlékeztet erre.
Az „A” templom mögött húzódó hosszú márványborítású nyilvános latrinák nem a szent kerülethez, hanem a porticus kerületéhez tartoztak. Ezeknek az épületeknek sajátosan szabványosított formája volt, patkó alakban épültek. Az üléseket nyugatra tájolták, és az oszlopokon túlra, a porticus kertjére néztek. Mindkettő a császárkorban épült. Ezek voltak a város legnagyobb ilyen célra szolgáló helyei, befogadóképességüket mintegy 100 főre teszik.
© T. Horváth Ágnes