Iuno Moneta vagy Iuno Moneta Regina templomát (aedes, vagy templum) M. Furius Camillus emeltette Kr. e. 345-ben, az aurunculusokkal vívott háború során, s egy 
évvel később, június 1-jén szentelték fel. Az épület M. Manlius Capitolinus Kr. e. 384-ben elpusztult háza helyén épült, azon a helyen, ahol a római hagyomány szerint Titus Tatius élt. Itt őrizték a „libri lintei”-t, a Livius forrásaiként gyakran emlegette, vászonra írt magistratusi feljegyzéseket.
A templom nevének magyarázatául már az antikvitásban számos magyarázat keletkezett. Ezek legismertebbike az a történet, ami a későbbi templom helyén álló az a korábbi szentélyhez kapcsolódott, melynek szent lúdjai Kr. e. 390-ben megakadályozták, hogy a gallok elfoglalják a Capitoliumot. Az ostrom ugyan hosszúra nyúlt, s a védők éheztek, mégsem ették meg a Iunónak szentelt ludakat, akik mikor egy gall harcos és társai az éj leple alatt felmásztak a meredek sziklán, hogy meglepjék a védőket, gágogásukkal fellármázták a védőket. A háborút befejezvén templomot építettek az istennőnek, s ezt Iuno Monetá-nak, („Iuno, aki figyelmeztetett”) nevezték.
Cicero magyarázata szerint a figyelmeztetés magának Iunónak a szájából hangzott el, amikor egy földrengés közeledtét adta tudtul a templomból hangzó szózat által: „ut sue plena procuratio fieret” (de Div. I.101)
Suidas a tarentumi háború idejére teszi a templom keletkezésének történetét, amikor a pénzszűkében lévő rómaiak az istennő tanácsait követve jutottak pénzhez, s így hálából ajándékozták az istennőnek a Moneta melléknevet, s alapították meg a szentélyt.
De se a fentiek, se az a magyarázat, ami a moneo (‘int, figyelmeztet’) igével hozza kapcsolatba, nem magyarázza a templom elnevezésének eredetét.
Kr. e. 269-ben itt alapították meg Róma első pénzverdéjét, amit aztán az I. században elvisznek innen, s magáról a templomról ezután nincs forrásunk. Maradványainak egy része a II. Victor Emanuel tiszteletére emelt épület alapozásakor előkerült, a többi pedig a helyén épített Santa Maria in Aracoeli kereszthajója alatt helyezkedik el.
© T. Horváth Ágnes