A Forum középső részén ma alig találunk látványos építményt, ez nem az épületek, hanem az ünneplés, a megemlékezés és a gyülekezés helye volt. Itt, a Rostra Vandalica mellett több fogadalmi oszlop, szobor és oltár alapzatát is megtalálták.
A Lapis Niger ásatásai során került elő az a hatalmas alapzat, ami megfelel az irodalmi leírásoknak, ami szerint egy emlékművet emeltek Honorius, Arcadius „sírig hű és bátor hadseregük” emlékére, akik Stilicho, a hadsereg főparancsnok vezetésével 405-ben győzelmet arattak Pollentiánál a Radagasius vandál vezér vezette barbár hadsereg felett. A dolog pikantériája, hogy a győzelmi emléket kapott, de egyre nagyobb hatalomra szert tevő magister militumot 408-ban Honorius parancsára kivégezték.
Ez is hozzájárult a nyugati birodalomrész katonapolitikai meggyengüléséhez, s lehetővé tette, hogy Alarich vizigótjai 410-ben elfoglalják, kifosszák és félig felgyújtsák Rómát.
Az emlékmű alapzatán emlékoszlopok talapzatai találhatók, melyen Arcadius, Honorius és I. Theodosius szobrai álltak.
FIDEI VIRTUTI Q DEVOTISSIMORVM
MICITUM DOMNORVM NOSTRORVM
ARCADI HONORI ET THEODOSI
PERENNIVM AVGVSTORVM
POST CONFECTUM GOTHICVM
BELLVM FELICITATEA ETERNI
PRINCIPIS DOMNINO HONORI
CONSIILIS ET FORTITUDINE
INLUSTRIS VIRI COMITIS ET
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
S. P. Q. R.
CVRANTE PISIDIO ROMVLO .V. C. PRAEF. VRBI VICE.SACRA
ITERVM IVDICANTE
„Tündöklő és leghívebb uraink, Arcadius, Honorius és Theodosius örökkévaló Augustusok sírig hű és bátor (hadseregeinek) a gall háború befejezése után és a sikeres halhatatlan princepsek uralkodói dicsőségének és a vir illustris comes (Stilicho) XXXXXXXXXXXXXXXX a senatus és a római nép/ gondozta Pisidius Romulus vir clarissimi praefectus urbi és egyszersmind vice sacra iudicans”
A felirat értelmezéséhez néhány megjegyzést kell fűznünk.
A vir illustris egy rang volt a késő római államban, megszólításként ‘fényességes’-t jelent. Maga a rang a senatori rendűeken (vir clarissimus) belül a legmagasabb rangúakat illette meg. A praefectus urbi a római császárság első korszaka, a principatus alatt a legmagasabb rangú közhivatalnoka volt, imperiummal ruházták fel, a császár helyetteseként működött. A dominatus korára a birodalmi tisztségviselők sorában rangban a praefectus praetorio után következett, azaz a római állam harmadik embere volt. Széles hatáskörrel rendelkezett, ekkor ugyan már csak a Rómát körülvevő 100 mérföldes határon belül. Funkciói közé tartozott a bíráskodás is. A „vice sacra iudicans” erre a bírói hatáskörére utal. Ez a funkciója azonban túlnyúlt a 100 mérföldes határon, a senatori rendhez tartozók különbírósága tartozott a hatáskörébe egészen Theodosiusig, aki kivette a kezéből és császári hatáskörbe vonta. Úgy tűnik, a „vice sacra iudicans”, amit némi pongyolasággal, de megközelítő tartalommal ‘helyettes legfőbb bíróként’ is fordíthatunk, azt hivatott kifejezni, hogy az említett úr ellátta a korábbi hatásköréhez tartozó bírói tisztet is.
Az emlékhez fűződő történelmi személyek:
Arcadius, Flavius (377–408, császár 395. január 17-tol)
I. Theodosius császár idősebb fia. Igen fiatalon, 383-ban már társuralkodó, majd apja halála után császár. 395 végzetes dátuma a Római Birodalomnak. Theodosius felosztotta fiai között a birodalmat. Ez a felosztás azonban tartósabbnak bizonyult a korábbi társuralkodói osztozkodásnál, Most kijelölt határok mentén teljes jogkörrel uralkodott két Augustus. A kettészakított birodalom keleti fele volt gazdaságilag erősebb, s ennélfogva ez tudta hatékonyabban felvenni a harcot a késő római államra zúduló barbár népekkel. Ennek a ténynek köszönhető, hogy bár a Birodalom szíve, Róma a nyugati területen feküdt, a két császár közül is a „gazdagabb”, a keleti rendelkezett nagyobb tekintéllyel. Arcadius a birodalom keleti felét kapta.
Uralkodása idején kezdődött meg a nagyhatalmú udvari emberek uralma a császári udvarokban. Arcadius mellett Rufinus és Eutropius, később felesége, Eudoxia császárné játszott jelentős szerepet. Egész uralma alatt a germánok, hunok elleni védekező háborúkban, valamint az eretnekek és pogányok elleni hadakozásban telt el.
Honorius, Flavius (384–423, császár 395. január 17-tol)
I. Theodosius császár kisebbik fia. 393-tól társuralkodó, apja halála után a nyugati birodalomrész ura. A tizenegy évesen hatalomra került ifjú 408-ig Stilicho magister militum régenssége alatt állt. 408-ban a császár parancsára felségárulás vádjával Stilichót kivégezték. 410. aug. 24-én Alarich vizigótjai elfoglalták és felégették Rómát. A kivégzett hadvezér helyét pedig előbb más kegyencek vették át, majd 411–421-ig III. Constantius befolyása alatt állt. A gyenge kezű és következetlen császár Stilicho halála után nem volt képes igazán hatékony haderőt szembeállítani a barbár támadásokkal. 409–411 között a vandálok, alánok és svévek betelepedtek Hispániába, ugyanezen időben a vizigótok, alemannok, frankok, burgundok és alánok Galliába, 409-től a hunok Pannoniába költöztek be. A lassanként részekre hulló birodalom területén megkezdődött a szövetséges barbár államok kialakulása. Róma a birodalomrész gyengülésével párhuzamosan egyre kisebb szerepet játszott a közigazgatásban. A vandáloktól és egyéb barbároktól fenyegetett császári udvar előbb Mediolanumba (Milánó), majd 404–től Ravennába költözött. Később ugyan visszatért Rómába, de a Város már sohasem nyerte vissza ekkor elveszített régi fényét és tekintélyét.
I. (Nagy) Theodosius Flavius (347–395, császár 379. január 19-től)
Gazdag családból származott, apja I. Valentinianus császár hadvezéreként került az uralkodói udvarba. Theodosius karrierje is katonai pályán indult. 378-ban a gótoktól Gratianopolisnál elszenvedett csúfos vereség után Gratianus császár őt tette meg a keleti birodalomrész Augustusává. 382-re, váltakozó sikerű harcok és tárgyalások után sikerült csak békét kötnie a gótokkal. 394-ben hadjáratot indított a nyugati birodalomrészbe, s a trónbitorló Eugenius legyőzése után még egyszer, ugyan igen rövid időre, de ismét egy kézbe került a birodalom irányítása.
Alatta nyilvánították az első konstantinápolyi zsinaton az arianizmussal szembeni orthodox irányzatot egyetemes (katholikos) államvallássá. Ő is lemondott már korábban pontifex maximusi címéről, harcolt a régi római vallás hívei ellen, s ennek jegyében 391–92-ben betiltott minden korábbi kultuszt a birodalomban. 394-ben betiltotta az olympiai játékokat is. A keresztények ruházták fel a „Nagy” melléknévvel, az egyház ma is komoly respektussal viseltetik iránta. Azt azonban nehéz elfelejteni, hogy intézkedései nyomán a fanatizált keresztények lerombolták az antik világ számos csodálatos művészi alkotását, így többek között 391-ben Alexandriában Serapis templomát, később összetörték a görög isten- és atlétaszobrokat. A Római Birodalom pusztulása ekkor kezdődött el, s erre politikai és közigazgatási értelemben csak pontot tett a császár halálakor a Birodalom szétosztása fiai között.
Stilicho, Flavius (365 körül–408)
Neve ellenére nem tagja a császári családnak, római hadvezér, diplomata és államférfi. Vandál származású előkelő volt, aki katonai pályán a legmagasabbra emelkedve feleségül kapta I. Theodosius császár unokahúgát. 393-ban már a birodalom hadseregének főparancsnoka. A császár halálos ágyán őt nevezte ki kisebbik fia gyámjául. 395–408 között a nyugati birodalomrész teljhatalmú ura volt. A teljesen befolyása alatt tartott császárral előbb az idősebbik, majd ifjabbik lányával házasította össze, hogy legitimizálja saját hatalmát.
Erősen védte gyámfia birodalmának épségét. 398-ban levert egy afrikai trónkövetelőt, majd arra is kísérletet tett, hogy hatalmát a keleti birodalomrészre kiterjessze, de ebben az ottani hatalmasok megakadályozták. Annyit azért még meg tudott tenni, hogy a rossz nyelvek szerint megölette az ottani udvarban lévő legnagyobb ellenlábasát. Célt ugyan nem ért vele, mert egyik hatalmas helyett másik támad, de a történelmi pletyka boldog örömmel kente rá Rufinus megöletését.
Komoly erőfeszítéseket tett a nyugati birodalomrész védelmében. A dunai határra törő barbárok közül 401-ben a vandálokat és az alemannokat, 402–403-ban a vizigótokat győzte le. A kitartó gót királyt, Alaricot két ízben is, Pollentiánál és Veronánál is tönkreverte. Hatalmának gyengüléséhez az vezetett, hogy 406-ban nem bírta megakadályozni a vandálok, alánok és svévek betörését Galliába. Hiába támogatták sokan, így az egyik legtekintélyesebb galliai udvaronc, az utolsó nagy római költők egyike, Claudius Claudianus is, az udvarban egyre jobban eluralkodó germán-ellenes hangulatban egy palotaforradalom áldozata lett. Hozzá fogható nagy hadvezér már nem sok akad a birodalomrész életében. Más politikai módszerekkel ugyan, de Stilichóhoz hasonló hatékonysággal majd Aetius tudja rövid ideig felvenni a harcot a birodalom ellenségeivel. Sorsa is hasonló elődjéhez. Mindketten kiváló katonák és nagy diplomaták, de belebuktak az udvari intrikákba.
© T. Horváth Ágnes