( Vespasianus magtárai )
A „horrea” szó eredetileg magtárat, csűrt jelent. Eredendően valóban gabonaraktárak voltak, innen biztosították a rómaiak gabonaszükségletének jó részét. Később kereskedelmi lerakattá, piaccá vált. Számtalan raktárat építettek a kereskedelmi áruknak a történelmi idők során, a nagyobbak híres férfiak nevéhez, pl. Caesar, a Gracchusok fűződnek, akik a város jólétéről kívántak a kereskedelmi forgalom növelésével gondoskodni. Az irodalom mintegy 25 nagyobb területen fekvő raktárról emlékezik meg, ezek egyike volt a Vespasianus nevéhez fűzött épület.
A Maxentius basilicával szemben található. Csak néhány oszlopmaradványa látható. A régészeti bizonyítékok alapján egy része a V–VI. századig működött, de nem mint gabona-, hanem mint halpiac. A másik része már Hadrianus idejétől a császári adminisztráció vezető testületeinek épülete volt.
Keveset lehet a történetéről tudni, írásos emlék egyetlen töredékben emlékezett meg róla, ásatásai sem sokat árulnak el. A ma látható épület az V–VI. századból való.
A kapcsolódó történelmi személyek:
Vespasianus, aki Titus Flavius Vespasianusként született Kr. e. 9. november 18-án és Caesar Vespasianus Augustusként halt meg Kr. u. 79. június 23-án. 69. júl. 1-jén kiáltották ki császárrá.
A rómaiak egyik legjobb humorú, igaz kissé faragatlan, amolyan parasztkatonás humorú császára volt. Párját ritkítóan szinte minden portréján mosolyog. Egy lovagrendi adószedő fiaként látta meg a napvilágot, így ő volt az első homo novus (‘új ember’) a császárok között, aki atyai ágon nem senatori családból került a bíbor közelébe. (Anyja, Vespasia Polla, senatori családból származott.) Kitűnő katona volt, quaestorságát Krétán és Kyrénében töltötte, már Tiberius alatt elnyerte a senatori rangot. Komoly katonai sikereket ért el a Rajnánál és Dél-Britannia meghódításában is oroszlánrésze volt. 51-ben consul, majd Nero 67-ben Júdeába küldte a zsidó felkelés leverésére. Itt érte Nero halálának híre. Róma ekkor bővelkedett császárokban, hiszen egyetlen év alatt négy császárt fogyasztott el, Galba, Otto és Vitellius polgárháborúja után azonban csak a keleten császárrá kikiáltott Vespasianusnak sikerült hosszabb ideig megmaradni a hatalom birtokában. Természetesen nem nézte mindenki jó szemmel hatalomra törését, de kitűnő diplomáciával leszerelte ellenfeleit.
Vitellius legyőzése után a senatus is elismerte imperiumát.
Vespasianus jó választás volt, kemény kézzel tett rendet a birodalom katonai- és politikai ügyeiben, s bár ezt nem vették jó néven, de mindenféle ügyes adónemmel, mint például az illemhelyek megadóztatása, feltöltötte a kongó kincstárat is. Pazarló elődeivel ellentétben közszájon forgott legendás fukarsága. Ez, noha a csipkelődések állandó tárgyát képezte, körültekintő fukarság volt, mert arra is vigyázott például, hogy a provinciákat ne adóztassák túlzottan, s Itália is járuljon hozzá az államháztartás gépezetének működtetéséhez. Plinius Vespasianus uralmát egyenesen a világ egyik csodájának tartotta. Itáliában béke honolt, a császár bár keményen adóztatta, de nem kiszámíthatatlan szeszéllyel rabolta ki a népet, a sok vihart látott város fellélegezhetett. Róma a Templum Pacis-ban, a Béke Templomának felépítésében ünnepelte e nem remélt szerencsét.
Mivel maga is hadvezér volt, a hadsereg befolyása komoly maradt. Odafigyelt legióira, igyekezett racionalizálni a hadsereg működését. Háborúi közül a Rajna mellett a batavusok elleni, valamint Agrippa sikeres britanniai hadjárata érdemel említést. Fia és társuralkodója, Titus pedig befejezte a zsidó háborút (ld. Titus diadalíve). Vespasianus nem engedte elfeledni katonáival, hogy ki a vezér, nem kevesebb, mint húsz alkalommal köszöntötték „ Imperator ”-ként, győztes hadvezérként.
A biztos bevételek tudatában nagy építkezésekbe kezdett. A provinciákat utakkal ajándékozta meg, Rómát pedig a Horrea Vespasiani és más, kisebb épületek mellett a Colosseummal.
Felesége Flavia Domitilla lovagrendi családból származott. Két később császárrá lett fiúval, Titusszal és Domitianusszal, valamint egy lánnyal, Domitillával ajándékozta meg férjét. Sem ő, sem a lánya nem érte meg Vespasianus hatalomra kerülését.
A császár igen keményen dolgozott, már napfelkelte előtt elolvasott minden hozzá érkező levelet. Öltözködés közben is tárgyalt, de azért hagyományos római sziesztát ő is tiszteletben tartotta, amit kocsizással, no meg a szeretőjével töltött.
Vespasianusról három szállóige forog közszájon. Az egyik a már sokat emlegetett illemhely-adó. Ez nem volt más, mint a jövedelemadó egyik formája. Nem arról volt szó ugyanis, hogy a magukon könnyíteni akaróknak fizetniük kellett volna a nyilvános illemhelyeken, hanem az ezeket fenntartó vállalkozókat adóztatta meg. Honnan ezek jövedelme, ha nem fizetnek a betérők? Nos, elég gusztustalannak is találta épp a finnyás ízlésű Titus, de a vállalkozók a vizeletet eladták Róma mosodásainak, akik az erős ammóniumtartalmú lével vásznakat fehérítettek. Ez hát a jövedelem forrása, amit Vespasianus megadóztatott, s a fintorgó Titusszal megszagoltatván az aranypénzt, mikor az szagtalannak találtatott, így válaszolt: „Pedig a vizeletből származik!”. Innen hát a „Pénznek nincs szaga” szállóige.
A másik két szállóige Vespasianus halálával kapcsolatos. Megbetegedett, s hiába vonult vissza szülőhelye népszerű nyári pihenőhelyére, s hiába próbálta egészségét, mint máskor is havi egynapos koplalással helyreállítani, nem volt számára orvosság. Ekkor halálát közelegni érezve felállt, mondván: „Egy császárnak állva kell meghalnia.” De még ekkor sem veszítette el kissé fárasztó, faragatlan humorát, mert szarkasztikusan elsütötte a haláluk után megistenülő császárok kultuszára utalva utolsó tréfáját: „Vae, puto deus fio”, azaz „Jaj, érzem istenné kezdek válni!”
© T. Horváth Ágnes