A Szent Ignác templom a Gesúnál pontosan száz évvel fiatalabb. Szent Ignác szentté avatása után helyezték el az alapkövét. Ezt az ünnepélyes aktust Ludovico Ludovisi bíboros végezte, aki maga is a szentté avatást végző XV. Gergely pápa családjába tartozott. Ha az Il Gesú a jezsuita rend főtemploma, művészi szépségben és vallási jelentőségben nem sokkal marad el tőle a S. Ignazio sem. Tervét Orazio Grassi jezsuita atya, a matematika professzora készítette.
A háromhajós templom középhajója aránytalanul széles, úgyhogy egyfajta díszterem benyomását kelti. A különféle eredetű, színű és erezetű márványburkolat egészen különösen megkapó látványt nyújt.
A kivitelezés csak részben sikerült: a tervezett kupola mind a mai napig nem készült el. A főhajó legfőbb ékessége Andrea Pozzo (aki az Il Gesú-ban Szt. Ignác oltárát tervezte) felülmúlhatatlan szépségű, több mint 40 méter hosszúságú mennyezetfreskója, amely Szent Ignác megdicsőülését ábrázolja. Ha a templom padozatába elhelyezett fémlapról nézünk föl a freskóra, nem tudjuk megállapítani, hogy meddig tartanak a falak és hol kezdődik a mennyezet. Úgy érezzük, minden mozog, merül, minden alak annyira plasztikusnak hat, hogy a festmény domborulatait nem lehet a stukkódísztől megkülönböztetni, minden egybefolyik. Többször kutatták Pozzo atya perspektívájának titkát, szinte keresték a hibát benne, de egyetlen tévesen húzott vonást sem találtak rajta, csodálatos álomvilágot teremtett, az illúzió művészi tökélyét alkotta meg. A festmény a szent rendalapító megdicsőülését, a mennyek országába történő befogadását ábrázolja: távol a mennyezetet tartó oszlopoktól, halvány felhőn Szt. Ignác térdel, és a még távolabb, magasan lebegő, keresztjét hordozó Megváltóból kiáradó finom, vékony fénysugár áthatol a szent szívén.
Ez a szív, egyfajta fénytörőként felbontja a fénysugarat és az négy irányba továbbsugárzik, s nagy kavarodást támasztva, felosztja a földkerekséget. Angyalok, szentek alakjai között, a felhőkön trónolnak a világrészek jezsuita védőszentjei; Gonzaga Szt. Alajos Európa királynői alakja fölött, aki nyugalmat árasztó szépségében, brokátba, aranyba öltözve, jogarral kezében, minden földrész és nép felett uralkodik; Xavéri Szt. Ferenc Ázsia félig lefátyolozott arcú királynője mögül a világosságot kereső rabszolgák tömege fölött lebeg; Claver Szt. Péter, aki Cartagenában – a vallásos hagyomány szerint – egymaga háromszázezer néger rabszolgát keresztelt meg, Afrika fejedelemnő fölött, szemét az ég felé emelve imádkozik a szerencsétlen afrikai népekért. Amerikát egy amazon testesíti meg. A gyarló ember valahogy így próbálja Isten világát ábrázolni.
Természetesen a főoltáron is Szent Ignác képe látható, fölötte a latin nyelvű felirat: Én kegyes leszek hozzátok Rómában. Talán a főoltárnál is fontosabb a kereszthajó két oltára, amelyek a két fiatalon elhunyt jezsuita szerzetes, Gonzaga Szent Alajos (aki lemondott őrgrófságáról, hogy egyszerű szerzetes legyen) és Berchmans Szent János emlékét őrzik. Ezeket az oltárokat szintén Pozzo tervezte, és a Gesúból már ismert Pierre Legros faragta a szobrokat, valamint a domborműveket. Szent Alajos oltárán a tisztaság és a bűnbánat, Szent Jánosén a szeretet és az alázat allegorikus szobrai láthatók. De van képe a templomban a harmadik fiatal jezsuita szentnek, Kosztka Szent Szaniszlónak is, jobbra az első kápolnában. Itt nyugszik még az ugyancsak jezsuita Bellarmino Szent Róbert, a tridenti zsinat utáni idők nagy hittudósa.
A nagy templom építésének tetemes költségeit Lodovico Ludovisi bíboros fizette ki, ő és nagybátyja, XV. Gergely pápa az apszis mellett vannak eltemetve (a síremlék ugyancsak Legros műve). Ez a pápa avatta szentté Loyolai Ignácot, Xavéri Ferencet, Neri Fülöpöt, érthető, hogy a jezsuiták a maguk templomában akarták elhelyezni földi maradványait.
A nem jezsuita vonatkozású alkotások közül megemlíthetjük még Szent József halálát a jobb 2. kápolnában, a kis Szűz Mária templomi bemutatását pedig a 3.-ban. A homlokzat belső oldalán láthatunk néhány allegorikus erény-szobrot. Látnivaló tehát akad korlátlan mennyiségben. De ezek megtekintése után érdemes ismét felnézni a mennyezetre, a megnyílt égre, ahova mindnyájan vágyakozunk.
Piazza S. Ignazio di Loyola. A kicsiny, de elegáns hatású teret öt rokokó palota veszi körül, ezek azonban nem sorakoznak glédában egymás mellé, hanem egyikük játékosan, kecsesen előrelép, a másik pedig, szinte bókolva hátrább áll, mintha a XVIII. század végének valamilyen kényeskedő, finomkodó táncát lejtenék. (A bájos kis paloták mintha zavarban volnának a velük szemben álló, nagy hatást gyakorló templomhomlokzattól. A kis térhez képest a templom valóban elképesztően nagy, de mintegy nyolcvan esztendővel korábban épült, mint a kis paloták.
Ha a Sant’ Ignaziótól néhány lépést teszünk jobbra, a Corso felé, a San Francesco Saverio del Caravita épületét találjuk, amelyhez sok furcsa történet tapad. Maga a Caravita név az alapító Pietro Gravita nevének eltorzulásából ered. Ebben az Oratóriumban tartanak szentmiséket, de időnként kiállítások céljára is használják. 1630-33 között épült. Érdekes a főoltár képe: fölül a Szentháromság, alatta Xavéri Szent Ferenc keresztel. A főoltár két oldalán Szent Mihály és egy őrangyal képe látható.
A Sant’Ignazióval majdnem szemben áll San Macuto temploma. A XIII. században már állt itt templom, amely teljesen elpusztult. Mai formáját a XVI.-ban nyerte el. Kicsiny homlokzata egyszerűségében is szép. Az egyhajós kis templom főoltárának képén a Szent Szűz megjelenik S. Macutónak. Mivel többnyire zárva van, megtekintésére alig nyílik alkalom.
(krisssz)